Józsa Mara : Zenehintó visz a fénybe – 6.

2011.03.21. Józsa Mara Kisregény 13

Alisa sírt, fenyegetőzött, de Erik hajthatatlan maradt. *

Oldások és kötések

Alisa sírt, fenyegetőzött, de Erik hajthatatlan maradt.

– Egyedül megyek Európába! Át akarom gondolni a kettőnk kapcsolatát. Szeretlek, és úgy hittem, hogy összetartozunk, viszont semmi nem jogosított fel téged arra, amit tettél.

– Szakítani akarsz? Mondd meg nyugodtan! Ki nem állhatom a sunnyogókat, akik mindenfélével etetik a csajokat, aztán egyik napról a másikra elfelejtik a telefonszámukat is, hogy legalább úgy mondják meg: vége.

– Nem tartozom ezen urak közé! – mondta a fiú nyugodt, halk hangon. – De az ellen tiltakozom, hogy megpróbálod máris úgy beállítani a dolgot, mintha nem te vétettél volna mindkettőnk ellen.

A lány nagy levegőt vett, Erik felemelte a kezét.

– Ne! Nem kérek több magyarázatot! Megértettem, de elfogadni nem tudom, ahogyan te azt elvárnád, és úgy gondolom, ez akkora ellentét kettőnk között, hogy nagyon komolyan kell mérlegelnem a jövőt. A történtek ismeretében előtérbe helyezve a sajátomat.

Alisa könnytől ázott arccal indult kifelé.

– Szívtelen vagy! – állt meg az ajtóban.

– Én? Nem te ölted meg a gyerekünket? Van fogalmad róla, hogy milyen fájdalmat okoztál? Lehetne egy egyéves gyerekem, és azt se tudom, fiú lenne vagy lány. Alisa! Megértem, hogy kétségbeestél, amikor a másfél hónapos turné után azzal kellett szembesülnöd, hogy terhes vagy. De nem tudom elfogadni, hogy nem akartad megbeszélni velem, hogy nem is szóltál róla egészen mostanáig.

– Már nem emlékszel, hogy váltunk el? Azt mondtad: „Majd kereslek!”, és felém se néztél két hónapig.

Erik nagyot sóhajtott.

– Kimerültem, és Sam egyre csak hajszolt. Az anyámnak se telefonáltam abban az időben! Ő hívott fel, ha már nagyon hiányolt.

– Én is felhívtalak volna, ha az anyád lennék! De csak az eldobott nőd voltam! Egy olcsó turné–kaland!

Erik közbevágott:

– Alisa! Ezt azért az eltelt két év tükrében már másképp értékelhetnéd! És fenntartom, hogy akkor is meg kellett volna keresned! Vagy legalább elmondani, amikor ismét találkoztunk, hogy utólag dönthessek.

– Hogy akarsz, vagy nem? Elhagytál volna, pedig olyan boldog voltam, amikor hosszú idő után újra láthattalak.

A fiú szomorúan nézett a lányra.

– Látod, ez a baj! Csak a saját érdekeid szerint mérlegeled a dolgokat!

Erik magából kivetkőzve üvöltött a telefonba:

– Nem, Sam, nem érdekel! Megmondtam, hogy augusztusra nem vállalok semmit, azt hiszem, elég világos voltam… Az a te bajod! Akkor szerződést bontunk, és nem érdekel, mennyit varrsz rám. Ne, kérlek, ne kezd újra! Évek óta nem voltam nyaralni, ha meg is egyeztünk egy rövid vakációban, te mindig beillesztettél arra az időre is egy–két napos fellépéseket. De most nem hagyom magam, igényt tartok az egész augusztusra, mindegy, ha zuhog az eső, ha ezerrel süt a nap, én nyaralni fogok, Sam. Viszlát, pajtás! – nagy lendülettel csapta volna le a telefont, de félúton megállt a keze, elnevette magát és lazán a helyére pottyantotta a kagylót.

Az egyik fotel megmozdult és lassan befelé fordult; egy csinos, tüskehajú szőke lány kucorgott benne.

– Ezt jól elintézted! – nézett fel a fiúra nagy szemekkel. – Miattam kár volt, megmondtam, hogy alkalmazkodom hozzád és elkísérlek, ha a munkám engedi.

Erik odahajolt hozzá, gyengéden megcirógatta az arcát, majd az orrát a lányéhoz dörgölte.

– Nem lesz semmi baj, Sam nem olyan harapós, majd megismered.

De tévedett, Sam most nagyot bukott és nem tudta megbocsátani, hogy a fiú nem akceptálta az ő érdekében tett fáradozását és első mérgében utasította az ügyvédjét, bontsa fel a szerződésüket. Közben egyre a telefont leste, mert biztos volt benne, hogy Erik előbb–utóbb odaszól, hogy rendben. De Erik alig várta, hogy Glóriával eltűnhessen az emberek szeme elől.

Aztán pedig a kölcsönös sértődés munkálkodott bennük, s egyikük sem ragadta meg az utolsó pillanat lehetőségét, hogy helyre billentsék a jó viszonyt. Így véget ért – egy buta sértődés miatt – a közel ötéves gyümölcsöző munka– és baráti kapcsolat.

Susanne letette a lapot, hátrált néhány lépést, majd Erik szemébe nézve szinte szomorúan mondta:

– Erik, ez nagyon bugyuta szöveg!

– Gondolod?

– Biztos vagyok benne.

– Azért meghallgatod? – vigyorogva felkapta a gitárját és megpengette a húrokat.

Susanne beleborzongott, amikor meghallotta a dallamot, s öntudatlanul rogyott egy székre. Arcát a tenyerébe hajtva kísérte végig a dalt, aztán fátyolos tekintettel szó nélkül megölelte a művészt.

– Ezt vehetem a véleményed módosításának? – cukkolta a férfi a titkárnőjét.

– Veheted. Valamit azért nem értek. Fél évvel ezelőtt nem lettem volna zavarban, de most kinek szól ez a dal?

Erik arca megváltozott, mintha merev álarcot tett volna fel. És hallgatott.

– Azt hittem, Glóriával minden rendben! Vagy csak a médiának, esetleg Alisának szól ez a nagy szerelem?

– Alisa! Ugyan már! Szerelmes vagyok Glóriába, ahogy még senkibe sem és hamarosan feleségül fogom venni.

– Akkor mi ez a dal, Erik?

– Inkább hagyjuk! Vedd úgy, hogy játszottam a szavakkal!

– És Glória? Nem hiszem, hogy ő is megelégszik ennyivel.

– Ezt bízd rám, jó?! – mondta meglepően nyersen és kiviharzott a szobából.

Susanne a dal szövegéért nyúlt és hitetlenkedő fejcsóválással újra meg újra elolvasta:

Adj jelet!

Adj jelet!