Sonkoly Éva : Félig hunyt szemmel -1.

*

 

 

“Nincs másom. És az sem enyém,

Az én könnyem nagy titkos messze tenger,

És én úgy állok partja meredekjén,

Félve és fázva, félig-hunyt szemekkel.”

       Sík Sándor

 

Péter a bárpultra könyökölt, zenét hallgatott. Fények villogtak körülötte, füstbe keveredett minden. Felemelte a poharát, egy hajtásra kiitta a whyskit, mert nem akart Katára gondolni, akivel napi veszekedésben éltek és ezt házasságnak nevezték.

Az utóbbi időben szerette idejét a barátokkal tölteni, hogy ne legyen otthon. Több éve nem volt munkája, elküldték. Nem dolgozott rosszul, csak beleszeretett a főnök lányába. Egy évig tartott. Titkolták. Emesének volt férje, egy senki, aki a szülők pénzéből élt, játéktermekbe járt. Részegen ért haza esténként. Emese Péter karjaiban vigasztalódott. Mire észrevették már fülig szerelemesek voltak.

Azt hitték, ezt csak ők tudják.

Az ilyenfajta érzelmek pedig magamutogató dolgok, benne van minden mozdulatban, tekintetben. Már közös jövőt terveztek, amikor Emese apja hívatta Pétert.

— Holnaptól nem dolgozol! — mondta indulatosan. — Ugye nem kell mondanom, miért?

Péter bólintott. Hazament. Azóta alkalmi munkákból élnek egymás mellett. Kata dolgozik, igyekszik jó feleség lenni. Így teltek az évek, no meg a barátokkal. Hétvégi ácsorgások a pult mellett, pár pohár ital. Lányok? Nézi őket.

— Olyan egyformák mind! — gondolja.

Hirtelen csend lett. Valami baj van a CD-lejátszóval, hárman is szorgoskodtak a javításán.

Ebben a csendben feltekintett, s ott egy kis csoport mellett látta meg Őt. Szőke volt, s a szeme… nagy ártatlan tekintet. Nem illett ide. Nem volt egyedül, de úgy tűnt nem tartozik a többiekhez sem.

Péter akarata ellenére elmosolyodott. A lány csak a mosolyát látta, s ő úgy vágyott valami kedvességre, biztonságra.

Nem is sejtette, hogy Péter is ezt keresi. Elindultak egymás felé. Halkan megszólalt a zene. Nem, nem a lejátszót javították meg. Ez a halk hang a lelkükben szólt olyan egyformán. Némán magához húzta a lányt és lépegettek a belső hang ütemére. Senki sem figyelt rájuk.

Péternek furcsa érzése támadt, érezte, szíve egyre hevesebben dobog. Vivien a vállára hajtotta a fejét, s hallgatta a szapora lüktetést. Meglepődve nézett a fiú szemébe. Péter maga sem tudta miért, két kezébe fogta a lány arcát és ajkához ért. Nem csók volt, csak olyan leheletfinom érintés. Vivien viszonozta, aztán mire Péter felnyitotta a szemét eltűnt.

Kereste a tekintetével, de hiába. Egy pillanat volt az egész. Talán nem is volt igaz, ötlött fel benne, csak az ital…

Visszalépett a pulthoz, ivott. Akkor újra meglátta a lányt. Felé nézett. Egy kis papír-zsebkendő volt a kezében. Letette a pult másik végére és elment.

Péter izgatottan kapta fel, széthajtogatta. Számok… 06 70 … …. a mobil száma, más nem lehet. A szíve fölé tette csíkos inge zsebébe. Ivott még egy pohárral, s hazament.

Kata, szokása szerint mélyen aludt. Péter csak forgolódott reggelig. Gondolkodott:

Napközben már hívhatja, de mit is mondjon neki? Számtalan sablonszöveget fogalmazott meg, de egyiket sem érezte jónak. Valami különöset szeretett volna mondani, amit még senkinek.

 

Annyi mindent mondunk, elkoptatunk mi emberek, aztán ilyenkor bajban vagyunk… akárcsak Péter.

 

  Folytatása következik –

 

Legutóbbi módosítás: 2011.03.21. @ 12:11 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 579 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"