Tiszai P Imre : Mulandóság

Nyomtatás

Vénülök, kezemben fogytán az erő,

de lelkemben sokasodok.

Az ősidő köszön vissza rám,

 álmaimban hegyeket lépek át.

Talpam alatt sziklák omlanak a mélybe,

tenyeremmel tengerárt simítok lágy hullámokká,

szavam csillagok kéklő fényét ragasztja az égre,

napot teremtek, életet a földre.

Szürke reggel ébreszt,

a fogyó hold néz rám szánakozva,

könnyem nem fénylik

a vibráló csillagok között.

A kelő nap vakít,

lábam alatt a végtelen elfogyott,

mi szép volt, hűtlen szeretőként elhagyott.

Mozdulatlan, szótlan a csönd köröttem.

Fáradt vagyok.

Már akarom a nyugalmat,

visszaszámolok,

a csöndbe lépve elhallgatok.

S még egyszer a múlt századi

blokkoló kártyámra húzom a nyikorgó kart,

m?szakom végét jelzi az utolsó számsor,

lelkem az ördögnek ajánlom, és kérem

„se szám, se írás ne legyen fejfámon”.

Fogadj magadba örök álom.