Tiszai P Imre : K ö d l e p e l

*

 

 

Szavak közt vakon tapogatunk, mi

a lélek-periféria vándorai, az érzések zsugori kufárjai.

Céltalan csavargunk, ködlepel borul ránk,

meztelen mellünk düllesszük a hazugságokban,

p?rén él mazochista voltunk a közöny jéghideg világában,

hol szégyellni kell, ha érzés ébred a nyomorgó lét felé.

Számoljuk zizzenő bankóinkat, undorodva elfordítjuk fejünk,

ha a nyomort látjuk foszlott ingében koldulni a járdaszélen,

vetünk némi aprót, s megnyugszunk, pedig csak a béna kézbe

adtunk mankót, hogy vonszolja tovább magát – utunkból.

 

 

Kik vagyunk mi? Korunk költői? Nem!

Senkik vagyunk, kik csak az egót futtatjuk egyre magabiztosabban

a tapsoló többiek előtt, és lelkesen visszatapsolunk.

Ez a dolgunk?

Miért van az, hogy ha üvölteni kellene

mi csak megszégyenülten hallgatunk némi baksisért,

és egy kötet kiadásáért bárki ajtaján bekopogunk.

 

 

Dermesztő, hideg köd ült világunkra,

a perc félelme, a holnapunk rettegése tesz lakatot szánkra,

s ha néha mégis kitör a szó – hát ijedten elhallgatunk.

Minek kell még történni, hogy fellázadjunk?

Mi dolgunk ebben a világban?

Miért nincs hit, hűség, változtató akarat  a szavunkban?

Tántorgó tétova lépteink hová vezetnek?

Merünk-e végre a süket csöndben üvölteni,

merünk-e tiszta fényt teremteni a vaksötétben,

hogy szétszaggassuk ezt a fojtogató ködöt?

 

 

Legutóbb szerkesztette - Tiszai P Imre
Szerző Tiszai P Imre 388 Írás
"tegnap" stigmák égtek rám, számon csókod mart égőn fájón sebzett vágyódást tested font rám őrlődőn kínzó stigmákat s mert én csak "bennünk" élek, némán mindent eltűrök büszkén