Ha a megalázott mesterek nyomában jársz, nagy valószín?séggel ugyanarra a sorsra jutsz te is. A megalázott mesterek olyan tanítók, filozófusok, költ?k, zenészek stb., akikr?l a kortárs, szakmai elit nem vett tudomást, kirekesztette ?ket. Hogy miért nem? Mivel hétköznapi magaslataikban is jóval meghaladták saját korukat. A kés?bbi elitek, és a közvélemény miután feln?tt hozzájuk, persze el?szeretettel és alázattal tárta fel újra ?ket, hogy aztán a maga számára begy?jthesse tudásukból nyert kincseit.
Osho azt mondta egyik el?dadásában, hogy ha Jézus megint eljönne, ugyanúgy megölnénk, ahogy tettük azt kétezer éve.
A látókat, és f?leg a másként látókat mindig csak kevesen értik meg.
Üzenetük a világ egészéhez szól, ugyanakkor az id?k egészéhez is, mivel be kell látni, hogy szélesebb körben kiterjedni csak akkor képesek, ha a kés?bbi korok generációinak tagjai közül néhányan újra és újra felfedezik ?ket, egyszerre mindenkinek, egy adott korban kiterjedni nem lehet. A gyakori újrafelfedezés során pedig oly mérték? ismertségre és népszer?ségre tesznek szert, hogy benne ragadnak a köztudatban, hagyománnyá, szimbólummá válnak.
A jelenben, az aktuális korban elismerésnek örvend? dolgok általában mindig csak jók vagy nagyon jók, ám nem tökéletesek, maradandók, kivételesek. A majdnem színvonalon mozognak.
Az ember elismerésre törekv? lény.
Ám mi van akkor, ha nem ismerik el életében? Semmi.
És mi van akkor, ha elismerik? Szintén semmi.
Ugyanis élete végén az elismerést úgysem képes magával továbbvinni. Ha pedig az elismertség élete után is fennmarad, vagy csak akkor érkezik el, abból ? már semmit sem fog látni, érezni, tapasztalni.
Mit lehet, és mit kell tehát tenni?
A legegyszer?bbet. Mindenkinek végeznie kell a maga dolgát. A költ? írjon, a szerz?, a tanító tanítson stb. Tegye azt, ami élvezetet okoz neki, amit a szív diktál és közvetítse üzenetét, mely majd el?bb-utóbb rátalál közönségére. Aztán elismerés vagy lesz, vagy nem, de igazából ez már teljesen másodlagos kérdés.
Hamvas Béla így fogalmaz a maradandó m?vekre vonatkozóan:
„Csak mulandó m?vet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban. S a szerz? halála után a cselédleány bátran kosárba gy?jtheti, konyhába viheti, hogy bef?tsön vele. Amit egyszer halhatatlanul megírtak, annak léte már nem függ emberi emlékezett?l. Valahol másutt gy?zött, örökre s véglegesen. Nem akart érdemet, nem kívánt hírt, nem vágyott tanítani, nem kellett érte pénz, se hatalom, és nem óhajtott tetszeni. Minek neki hír, pénz, hatalom, dics?ség, érdem? Minden m? történik valahol, és minden m?ben történik valami. Csaknem mindegyik itt történik a földön, ember és ember között. Meg akarok gy?zni valakit, szórakoztatni akarok, tanítani, harcolni, vitázni, hódítani, csodálatba ejteni. A halhatatlan m? nem itt történik. Feljebb. Beljebb. S ami benne van, az ember és Isten között történik. Megtörtént. Akkor is, ha senki se tudja. És Isten emlékszik reá szívében, mikor már a papírok elégtek, úgy, ahogy egy porfír obeliszk elporlad, mint a homok. Nem könyv dolga már, nem kell neki olvasó. Nem kell történetíró.
A halhatatlan m?vek csaknem mind elégtek, s abból a kevésb?l, ami reánk maradt, nem tudja senki, hol veszett el, micsoda, ki írta és mit. A veszteségr?l senkinek sejtelme sem lehet, ahogy senki sem tudhatja, mit gondolt az, aki magányos csónakon egyedül az óceánra indult, és nem tért vissza többé.”
Ennek lényege az, hogy, ami igazán fontos és bens?séges az mindig misztérium, titok marad. Egyén és a szellem dolga. A tanító feladata pusztán annyi: a megfoghatóból átadni üzenetét. Aztán valamikor, egyszer majd a közönség is elvégzi vele a maga dolgát.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Szinay Balázs
