éjfélkor kereslek
mikor a hold sétálni jár
s a tintasötét sziklás part meredélyén
szavakat szaggat a gyönyörűség
a hullámok halk éneke ölébe kap
játékosan mesél elringat
majd szeszélyesen ellök
akvamarinjától
ujjongó öröm és bágyadt szomorúság
kavarog bennem
ha szemeidből a fény kiszakad
nem bírom tovább
szeretlek zöld teát iszom
mahagóni farönkön
és a sötétbe suttogok mosolyogva
neveddel játszom kérész dallamot
elnémít a mezítlábas éjszaka
az utazás az álmok gyönyöre
a soha hozzád nem tartozás szenvedélye
s a csillagok sűrűje mely
mint mandulafa virága
ellepi a titokzatos eget
mesélj vagy tűnj már el
mert a hulló kövek is szenvednek
és az éj elsiklik mellettem
a sötétség-szalag letekeredik
talán ott a másik parton messze
Afrika tövises karjaiban —
ahol felparázslik a látóhatár széle
halk és félelmetes
– menj üvöltöm
és mikor kibogozom
magam a béklyó holnapokból
neveddel
mint szellővel játszom
_________________________________
Legutóbbi módosítás: 2010.12.08. @ 17:00 :: Mórotz Krisztina
