Öreg arcában a ráncok, mint kérgek árkai a fákon.
Mert Árokparton született. Forró légen és szikes földön, mely akár
a berepedt köröm mellett a bőr. Sarjadék fa, cigány akác.
Isten ege alatt élt. Rettentő szabadságban.
Átlátott az embereken. Ki mifajta, s lehetne-e belőle
biztos teknőt faragni. Ez volt az ő tudománya.
Melyik mire jó. Engem is ismert. Magyal? Cser? Jegenye?
De nem szedtem ki belőle.
A parasztok minden évben disznaikat hizlalták.
Teknő kellett és nagy kanál. Ettől lett tenyere olyan.
Mutatta egyszer: Bütykös, barna látod?
Mit ér a könyved papírember? Ez a tenyér lapogatta az asszonyt,
ez merített a hajából; ez, meg a pajtása, ezek matattak az ölében.
Apám ebbe, a jobbikba rakta szerszámait.
Ezzel faragtam csepp koporsót az első kölykömnek.
Cseresznyéből. A többit fölneveltem. Az égre hajtottak mind!
Vénnek láttam, sötét, egyenes törzsűnek.
Rege a méltóságról az efféle sors.
Nála tanultam udvaron játszódva valódi büszkeséget.
Fa az. És darabka föld.
Idő cserzette feketére az arcát.
Mesebeli már, mert elszökött a százholdú óperenciákra.
Szeles időben temették.
Fák keseregték a fájó hallgatót.
Szomorú dalok voltak mindég a fogára valók.
Beszéd volt ez, nem lombsusogás.
Nem értettem a csuhás szavait,
de felrebbenni láttam a madarakat.
Nyugatnak lendültek egyszerre,
mikor kirázta alóluk a fák ágait a szél.
Tölgyek voltak. Kőrissel.
Isten könyvében velős bejegyzés:
„Nem tudom, melyik árokparton születtem”
Kettészelt szemek tágra zárt magánya
ujjak kísértet-táncoló fehér rózsája
halk b?r szirom bársonya
tánc románc lánc rémület
a félelem viaszpanoptikuma
hangyák barázdált ujjak holdárkai
tengerparti szerelem
homokba süppedt t?sarkú cip?k
n?i test bársonya fenékbe vágó
tangaöröm
késpenge hideg ?rülete
gyantáztasd magad inkább
nem leszel bajuszos rém
Feminim hormonok
az értelem lázadása
lecsorgó id?falak
Biscayai öböl kebel
borotva éle játszik lila bimbókon
könyörtelenség rémmanók
Falon függ? keresztek álmai
ágyak vándorkomédiái
rémület vak szemek jósdája
fétisek rajzása hangyatenyerek
zümmögés motoregér cincog
simogató dúdoló tenyér
vér csurranó comb-ereszek
incesztikus gy?lölet
zokogva sarokba bújt hangyák
morzsaszilánkok cserepei
ablakok ablak a tengerre
Összefirkált tükör-rúzsok
utolsó üzenet miel?tt megyek
Je te haix gy?löllek zokogom
fájdalmas behatolás
dörömbölés tiltott ajtókon
Tejút magány ömlik a forró tej
tehenek vágóhíd félelme
elektrosokkos szerelem
lobotóm autonómia
magányos csavargók Párizs utcáin
a clochardok újságpapír dadaizmusa
izmusok vágyvirágait szedem
ég? töviskoszorúk izzadó keresztálom
hamvas lányok barackölei
nedves ajkak erotikus fantáziái
az id? les illusions perdu
A tengert látni és meghalni
mindegy hol süpped? emlékezet
belém mart a skorpió csillagjegye
kinézek álomittas ablakokon
megcsókolom majd eldobom keresztem
már önmagadban sem hiszel
Krisztina
Göncölszekérről szóló mese
téli éjen hét regét mesélt a táltos
világ virágos bölcsője titkait lágyan tette
köveket virág világos bölcsőjének
pusztaillatú ölébe
hószín takaró
fedett szemérmébe
ringott a bölcső
négyszöggé vált a négy Rif csiszolta kő
táltos íriszébe nézve a négyszög elé rakva
láttam másik három követ
alig érintve mosolygott
arca fehér köntösének minden ránca
a hét kő titkos tudása
tarsolyában titkos tudománya
manó kergette
jávorszarvas
havas pusztán
lábait levágta
maradt négy lába
jávorszarvas futott
futott égre
rohant égre
jávorcsillag lett belőle
jávorcsillag lett belőle
jávorcsillag lett belőle
hetedik manó üldözése
hetedik manó üldözése
hét Rif mosta kő
hét farkas
paripákat kerget
koporsó három siratóval
jéghegyeknek kutya
hét bölcsőtengerén
négy nagymedve
hét bölcsőtengerén
négy nagymedve
három vadász kerget
három vadász kerget
három vadász kerget
pusztának Csillagszekér
mindig Csillagszekér
négy kő négy kereke amott elöl
három pár táltos ökör ami húzza
négy kő négy kerekét
Rif patak szemében látod éjjel
Rif patak szemében látod éjjel
Rif szemében látod éjjel
a csillagot
éjeken át hallgattam madarak röptéről szóló regét
kék hegy mesét
táltos álomport szórt szemembe
mesélt csak mesélt
révülten mesélt
madarak röptéről
a Kőszáli Királyról
révülten regélt
aranyszőrű bárányt
bodorkavirág énekét
világ virágos
bölcsőjéről
bodorkavirágról
mesélt nem szőtt
oly gyönyörű
szőnyeget világ
miről a táltos
regélt
kék levegőég
napfényes
virágos
puszta
világ bölcsője
sámán tűz
mellett mesélt
Mindenütt keretek és pozitívok
kikockázom az életem
kimerevített pillanatok
raszteres évek hónapok
Kíváncsian nézem magam
futok az utcán szelesen
szemembe vakít a Nap
hunyorgó lencsevarázs
fekete-fehér kontúrok
Villő száll nevetés-gyöngy
első randevú varázsa
mint meghitt házastársak
vállára hajtom fejem
Iskolák falak korlátok
gerendán egyensúlyozó lét
rajzok grafitálmok
színes pöttyök temperamagány
kocka és henger kubista lennék
Házasságkötési kép merev
keretbe zártalak mit hoz a jövő
hétköznapok versmagánya
menekülő szédületek
anya a gyermekével
ez én vagyok a felismerés
gügyögő elfoglaltság
mikor növök fel végre
milyen aranyos vagyok
nahát kérdem mi lesz ha felnő
tűzoltó katona és mit terel
Évek keserű rámába zárva
fojtogató énfeladás
szomorú szemű bánatok
koplaló magány
farkasok közt bárány
kitörés és hózuhatag
Virágok lepkék pillekönnyű
kis románcok ibolyaszemek
türkizbe zárt félelem
folyók mik nem apadnak el
vágyak mik felnőnek
sudár hajtások csemeték
karcsú vagyok ránctalan
arcok terítők alvó bögrék
tej hűvössége a számban
kockázott remények
első évem az iskolában
nézem magam mosoly
gépi közöny surrogó
vetítőgép az osztálynapló
már nem már felnőttem
valami kronológia kéne
montázsok mi lenne ha
két kép egymásra ragadva
bélyegek posták sora
lámpák hunyorognak
vetítőgép zümmög
Panta rhei panta rhei
Kétszer ugyanabban a folyóban
lezseren lógok a díványon
talpam a tapétán félhomály festőállvány
kúszik át a parketten gyökeret ereszt
nedvet szív a borostyán
rám röhög
klorofillszemű te csak szeretnél úgy mint ő
csitt ne mondj semmit gyere kucorodj ide mellém
jó veled hallgatni a barátok hallgatnak
az eszelősök örökké zajongva keresik egymást
hogy bizonyítsanak önmaguknak
nem voltam a Sambrénál
egy bokor mögött rejtőztem amikor valami tucatnő sétált el a fövenyen mellettem
kényszerített az illata az a mélylila Poison utánafordultam és akkor
valakit felszínre dobott a víz ruhával takart arc lecsupaszított meztelenség anyag
kitágult pupilla mint aki fél valamitől és szállni akar
kegyetlen játék
Munch sikolya visszhangzik azóta nem szűnik a sokk
hallgatás veled mert a barátok hallgatnak
a sót a hajópadlóra öntöttem nevetve
kérlek keresd meg nekem azt az egyet ami fontos
a többi hózentróger vagy alma
keresd ami gyémánttá lesz a titkos életűt a szeretőt
az ismeretlent neked adom sáfárkodj jól vele
vonatkoztass el mindent önmagától fényekben lobognak a tárgyak
születtem festettem meghaltam zöldrózsaszínű fényekkel
szürkékkel és almákkal madarakkal pipával kalappal
de vajon éltem-e és mit éreztem?
ne hidd hogy kakukktojást látsz a képet nézed
és hallgatsz –
Az erdő az én templomom
menedék kincsesvár
itthon vagyok nyugalom
zöngése száll mint apró darázs
cserjék rezzenő bokrain
rigófészkek csivitelnek
selymes a hangafű árnyékfoltok
mint a fények ruhák
és derűs isteni csönd
Hallgatag járok mint az emlékezet
fénypászmák kóborolnak
a fák keringő koronáján
mint ólomüvegen dalol a napfény
madarak zsolozsmáznak
a szeretet dallama úszik
egy parányi levélen—
Az erdő a barátom fogja kezem
elrejt könnycsepp arcában
mint vadász elöl menekülőt
érdes törzsű fák vigyáznak rám
nyári alkonyok fogadnak be
reccsenő ágak figyelmeztetnek
vigyázz élet-halál harc
ma győzök de lehet hogy vesztes maradok
kétségeimmel futok mint szarvas
hűs források rejtsétek könnyeim
áldott bokrok bújtassatok
szememben a félelem vigyáz
nem adom magam olcsón
testvéreim a vadak szelíd őzek
leskelő nyulak érzik bánatom
földighajoló töviskoronáját
Edith Piaf emlékére
…
November van esős szélfútta
ázott verebek a háztetők
Edith ne igyál annyit kérlek
mert nekem is fáj itt belül
mert fáj az élet én tudom
morfium roncsolta karod
padam padam padam
egy dal szól az ifjúságból
Párizs szürke utcái
a Rue de Saint Michel
Cocteau vigyázz rá kérlek
néha már te én vagyok
én állok a színpadon
mosolyba öltözötten
hófehér gyöngysorra fűzöm dalaid
Non Je ne regrette rien
soha már szólt a dal soha sem
lehulló morzsák a filmvásznon
havazik tán de ez csak eső
Nagy beteg szemek
a fájdalom reklámfényei
enyém a világ ha énekelek
háborúk őspoklát rajzoltad
részegen tántorgó hangjegyekre
morzsák fájdalmas morzsa emlékek
verebek a kopott aszfalton
eső áztatta szürke verebek
anyám miért nem értettél meg
én szerettelek enyém minden dal
fényes orfeumok és kopott kis lokálok
elnyűtt kuplerájszínpadán
beléd maródtam anyám mint savas eső
elkínzott földörömöm elvették
belehullok a semmibe
a nihil elvetett magjai
koránkelők croissant illata
abszintok kesernyés játéka
sírnék de nincs kinek
eső falja fel könnyeim
Csak szemed világít
az értelem még ott lobog
gyötrelmes én-színjáték
szeretkeznék most kifulladásig
állni az esőben lemosni minden
elrontott ölelést minden félresikerült
kopott posztómondatot
rozsdás levelek ázott kincsei
papírgalacsinokkal játszik a szél
csapzott verébhajam bánatban ázik
játszd el nekem a szerelem himnuszát
Marcel árnyékbokszoló lettél
sivító motorokkal tört rám
a fájdalom szakadéka
könnyek az utcán
lemossák álmaimat
meghalt gyermeki létem ott üvölt
La mome la mome la mome
padam padam padam
harmonikaszó táncol
poharak csörrenő röptei között
kristályos álmaim szakadnak
gyertyák feszületarcába nézek
valami fáj anyám nagyon fáj
padam padam padam
szerelmes lettem én
padam padam padam
Yves karolj belém
félek rettenetesen félek
talán én fekszem egy bódult
megfakult kórházi ágyon
hiszen olyan kicsi a boldogság
barna nagy szemek fájdalomdémona
űzd ki belőlem a bánatot
hideg gyötrelmes novemberi eső
engedd hogy tisztán álljak
Aujourd’hui l’ automn c’ est la vie
padam padam padam
meghalt már minden dal
örökké éhes veréb
csak egy falat szeretet ha jutott
milyen sokat ér egy morzsányi boldogság!
éjfélkor kereslek
mikor a hold sétálni jár
s a tintasötét sziklás part meredélyén
szavakat szaggat a gyönyörűség
a hullámok halk éneke ölébe kap
játékosan mesél elringat
majd szeszélyesen ellök
akvamarinjától
ujjongó öröm és bágyadt szomorúság
kavarog bennem
ha szemeidből a fény kiszakad
nem bírom tovább
szeretlek zöld teát iszom
mahagóni farönkön
és a sötétbe suttogok mosolyogva
neveddel játszom kérész dallamot
elnémít a mezítlábas éjszaka
az utazás az álmok gyönyöre
a soha hozzád nem tartozás szenvedélye
s a csillagok sűrűje mely
mint mandulafa virága
ellepi a titokzatos eget
mesélj vagy tűnj már el
mert a hulló kövek is szenvednek
és az éj elsiklik mellettem
a sötétség-szalag letekeredik
talán ott a másik parton messze
Afrika tövises karjaiban —
ahol felparázslik a látóhatár széle
halk és félelmetes
– menj üvöltöm
és mikor kibogozom
magam a béklyó holnapokból
neveddel
mint szellővel játszom
_________________________________
