Kovács György : Szolnokon

2010. április 18-án a debreceni toronyestről hazafelé tartva…

2010. április 18-án a debreceni toronyestről hazafelé tartva bekeveredtem Szolnok belvárosába. Rég jártam ott. A kiismerhetetlenségig megváltozott forgalmi rend megtévesztett, így szokás szerint hamar eltévedtem. A Tisza-híd még ismerős volt, rajta a már egykoron is szokásos dugó. Először úgy gondoltam, itt minden a régi. Az átszervezett közlekedés érdekes közjátékaként viszont egyszer csak a Szigligeti Színháznál találtam magam. Meg is álltam néhány pillanatra. Mintha megállt volna velem együtt az idő…

 Középiskolás éveim filmkockái peregtek le, mikor is dolgozott e színháznál egy ember, aki miatt érdemes volt Pestről az (akkor roppant hosszúnak számító) utazást felvállalni, aki a 80’-as évek közepén megszállottként lett ismert, s akinek megalkuvás nélküli színház-szeretete csakhamar példaképpé vált. Drámai tagozatos gimnazistaként néha (nem) kicsit vissza is élve átmeneti társadalmi szerepemmel, sok helyre bejutottam. Láthattam Márkus Laci bácsit a Játékszínben Adáshibá-t próbálni, láthattam Jirí Menzelt a Katona József Színházban Szarvaskirály-t rendezni… De Szolnok más, „SZOLNOK” fogalom lett. Megjelent egy ember, kinek visszatérésével a szó jó, és legnemesebb értelmében a feje tetejére állt a világ. A színház kívül-belül egy csapásra megújult. Gyönyörű környezetben igazi szellemi műhely született.

Emlékszem, egyszer a legendás Táncdalfesztivál után, az utolsó vonatot lekésve tanácstalanul álltunk Laci barátommal a szolnoki pályaudvaron. Összenéztünk, s egymás gondolatába látva ösztönösen vissza, a színház felé vettük az irányt. A szokásos negyedóra séta, majd bekopogtunk a színházzal szemközti színészlak szűk bejáratán. Az ajtó nyílt, bentről szolid hangzavar hallatszott. Persze tudtuk – ha bankettnek nem is volt nevezhető -, hogy amolyan szolid, előadás utáni összejövetel zajlott. Az ajtót nyitó fiatalembernek két mondatban előadtuk bánatunk. Kik és honnan vagyunk, de természetesen az előadás után lekésett vonatról sem megfeledkezve… Beengedett bennünket, majd sarkon fordult. Álltunk néhány percet. Enyhe zavarunkban a szűk folyosó fekete-fehér képeit bámultuk. Ekkor néhány pillanatra – a szűk tér távoli végében – egy mogorva alak jelent meg. Másodpercek alatt végigmért bennünket, majd ahogy felbukkant, el is tűnt a félhomályban. Csak a fiatalember tért vissza, s perceken belül megmutatta szobánk. A bentlakók így ismeretlenül is kora hajnalig maguk közé fogadtak bennünket. A mogorva alak nem volt más, mint „A” Schwajda.

Nem egy egetrengető sztori ez, én tudom. Számomra is csupán másnap vált azzá (hiszen szinte még huszonnégy óra sem telt el!), mikor a hírportálok címlapján megjelent a döbbenetes hír:

2010. április 19-én elhunyt Schwajda György 

Tudom, furcsának tűnhet. De én mégis valami megmagyarázhatatlan megnyugvást éreztem. Akkor vasárnap, a debreceni toronyestről hazafelé tartva, talán elköszönni tévedhettem el…

Legutóbb szerkesztette - Kovács György
Szerző Kovács György 74 Írás
"Harmincas éveimben még azt vallottam, hogy amíg Dosztojevszkijt nem olvastam végig, nem veszek könyvet a kezembe. Idővel azért lejjebb adtam, köztudott, hogy akkoriban a kor szelleme és szellemisége kettészakadt, a nap huszonnégy egyforma órából állt, s ars poeticára gyakran csak a huszonötödik maradt. Évtizedek teltek munkába temetkezve csak azért, Àžhogy legyenÀ. A rengeteg lélektelenül (csak azért is) betöltetett vágy, a pillanat idézte bűnös elrugaszkodások valódi számlája most fizettetik. A maga idejében elmulasztottak pótlása már nélkülözik a mindennél fontosabb varázst, ráadásul befordítanak az ördögi körbe, amely kíméletlenül szembesít a ténnyel: mindez, csak az aktualitáskori helyénvalók rovására történhet.." http://www.kovacsgyorgy.iweb.hu/