Deme Dávid : Valóság

Illusztáció: Takáts Éva Valóság …Pontosan mi is a valóság?

 

Ha azt hiszed, hogy az, amit átélsz, akkor most hadd nyissam fel a szemed. Lehet, hogy egy iszonyatosan nagy tévedésben élsz…

 

 

A tárgyalóterem zárva volt, mégis úgy éreztem, mintha egy hideg cellából pottyantam volna ide. Pedig ez az egész lehetetlen, hiszen már nem is tudom mióta tartott ez a tárgyalás, de azt hiszem lassan a végéhez értem. A bíró odafordult az esküdtekhez és megkérdezte ?ket:

– Az esküdteknek sikerült döntést hozniuk?

– Igen bíró úr, a vádlottat szándékosan elkövetett emberölés vádjában b?nösnek találjuk.

Koppant a kalapács és láttam, ahogy egy furcsa kifejezés ül ki az elkövet? arcára, mintha már el?re tudná, hogy mit fog mondani a bíró.

– Ebben az esetben Texas állam jogszabályainak megfelel?en villamosszék általi halálra ítélem.

Ekkor tört meg, de nem olyasmit mondott, mint amit az ember várt volna:

– Nem! Nem engedem, hogy még egyszer megöljenek. Már így is eleget szenvedtem! Nem ölhetnek meg még egyszer!

Hogy érthette azt, hogy még egyszer? Régóta vagyok már ügyész, de még életemben nem hallottam olyan emberr?l, akit többször kellett volna kivégezni. Valami itt nagyon nem stimmelt, csak még azt nem tudtam, hogy mi.

Miután a tárgyalóteremb?l kiszabadultam, amilyen gyorsan csak lehetett hazamentem. Amint beléptem az ajtón megcsapott a marhahús csodálatos illata. Nem bírtam megállni, hogy ki ne nyissam a süt?t és rákukkantsak a csodálatos vacsorára, amit a feleségem készített. Alig tudtam egy pillantást vetni a szép szeletekre, amikor kopogtak.

Gyorsan becsuktam a süt?t és kinyitottam az ajtót.

Nagyon jó barátomnak tartom Michaelt, de ezzel a mostani üggyel teljesen az agyamra ment. Itt vagyunk, egy tökéletes ítélettel, ám ? mégis beront, hogy elmondja nekem újra ezt a megszállott ötletét a vádlottal kapcsolatban.

– David, figyelj rám! Ez most tényleg nagyon fontos…

– El?bb két kérdésemre válaszolj: Egy, bent voltál megint riportot csinálni azzal az ürgével? És kett?: Te ittál?

Igazából mindkét kérdésre tudtam a választ. Az els?re a zaklatott viselkedéséb?l jöttem rá, a másodikra pedig a leheletéb?l. Legalább három whiskyt lenyomhatott még miel?tt idejött.

– Kérlek, ne gyere ezzel David, inkább menj be hozzá te magad! Így is folyamatosan utánad kérdez?sködik. Pontosabban nem is kérdez?sködik, hanem el?re megmondta, hogy hány alkalommal kell hozzád eljönnöm ahhoz, hogy meggy?zzelek. Igenis látnod kell és meg kell hallgatnod azt, amit mond! Ez az ember… mindent tud! Tudja a kérdésemet még miel?tt feltenném, tudja, hogy mikor jövök. Mintha már többször átélte volna ezt az egészet!

– Igen? És mégis hány alkalom kell még, hogy bemenjek hozzá?

– Tudod jól, hogy ezt nem árulhatom el, mert amilyen makacs öszvér vagy, a végén már csak azért se mennél be.

Végül is igaza volt, de egy dolgot már eldöntöttem. Elég ideje hallgatom már Michael zagyvaságait err?l a gyilkosról, hogy megengedjek magamnak egy látogatást.

Mivel a celláját már nem hagyhatta el, így ott a vasrácsok között találkoztunk el?ször, de még miel?tt elértem volna oda, egy érdekes beszélgetést hallottam közte és egy másik halálraítélt között:

– Annyi történetet hallottam már róla, hogy milyen, amikor beültetnek abba a székbe, csak tudnám, hogy melyik igaz és melyik nem.

– Én elmondhatom neked, ha annyira kíváncsi vagy. – A hangja unott volt, elgyengült, mintha csak egy el?re begyakorolt szöveget mondana el, akár egy színész a századik el?adáson. – Az út negyven lépésb?l áll. A negyvenedik lépésre érsz el a vasajtóhoz, azt felnyitják el?tted, és ott van a szék. Beleültetnek, majd leszíjazzák a kezedet és a lábadat. Ezután fölrakják rád a fekete csuklyát, és a fejedhez er?sítik a vizes szivacsot, majd a fémfejet. Innen már nincs sok hátra, ha ügyes vagy pontosan százhúsz másodpercet tudsz majd megszámolni a fémkorong és a halál között.

– Na állj csak meg, úgy beszélsz, mintha ezt már többször átélted volna. Pedig még csak most látlak téged el?ször.

– Át is éltem, de én nem most látlak téged el?ször, bár most el?ször vagy te a rabtársam.

Ekkor mondott valamit, amit?l megfagyott az ereimben a vér:

– Eleget hallott ügyész úr, és pontos most is, mint mindig. Kérem, jöjjön ide elém.

– Mi maga? Valamiféle látnok?

– Dehogy vagyok látnok, egyszer?en csak tudom, hogy pontosan nyolc órára érkezik meg az épületbe és pontosan öt percig hallgatja a beszélgetésemet. Igazából el? akart volna már jönni, de remélem, hamarabb meg tudom gy?zni, ha el?tte egy kicsikét megrémítem.

– Mégis mir?l kell engem meggy?znie? Maga egy elítélt gyilkos. Ma pontban…

– … éjfélkor fognak kivégezni. Tudom. De amit maga nem tud, hogy ha én meghalok, akkor maga is meghal, s?t mindenki ezen az egész bolygón meg fog halni.   

– Maga teljesen meg?rült! Azt hiszem a haláltól való félelem eléggé meggy?z? volt ahhoz, hogy kitalált történeteivel leny?gözze a barátomat, de engem nem fog. Ég önnel.

 

Ekkor sarkon fordultam és elindultam az ajtóhoz. Igazán nem volt kedvem még egy ?rültet végighallgatni. Hallottam, ahogy teste nekicsapódik a rácsoknak. Talán azért d?lt nekik, hogy felkeltse az érdekl?désemet, vagy talán csak azért, hogy biztosan meghalljam, amit mondani akart, de elérte a célját:

– Tudom, hogy a felesége marhahúst sütött magának vacsorára! Ha nem hisz nekem amint hazaért nézzen bele újra a süt?be! Pulyka lesz benne a marhahús helyett!

Eltartott egy darabig, amíg hazaérkeztem, de valamiért nem tudtam kiverni a fejemb?l az utolsó mondatát így újra felnyitottam a süt?t. Amit ott bent láttam, attól teljesen uralma alá hajtott a paranoia és persze egy szívroham is egészen közel állt a szervezetem állapotához.

Igazat mondott. Egy egész pulyka volt bent a süt?ben a marhahússzeletek helyett, pedig meg mernék rá esküdni, hogy ma marhahúst láttam bennük.

– Carol! Mit csináltál a marhahússzeletekkel?

– Miféle marhahússzeletekkel David? Már egyszer benéztél a süt?be és akkor is a pulyka volt benne, csak aztán jött az az ?rült Michael barátod és rávett, hogy menj vissza a fogdába, ezért bent hagytam még egy kicsit.

Mintha az egész világ forogni kezdene velem. Az órámra pillantva láttam, hogy már negyed tíz van. Azonnal vissza kell mennem a fogdába és meg kell tudnom, hogy mi ez az egész.

A fogdába beérve egyenesen az ? cellájához rohantam és mindenféle köszönés nélkül egyetlenegy kérdés szegeztem neki lihegve:

– Hogy érti azt, hogy mi is meghalunk magával együtt?

Az arcán egy olyan mosolyt láttam, mint az alsós matektanáromén, amikor sokadjára ült le és magyarázta el ugyanazt a dolgot annak a fiúnak, akinek nem igazán ment a számolás.

– Ez az egész egy álom. Pontosabban szólva az én álmom. Minden egyes este, amikor lefekszem, ugyanazt a szörny?séget álmodom meg újra és újra. Elítélnek engem, majd pedig még miel?tt a nap véget érne, ki is végeznek. Nem hiszem, hogy a valóságban ilyen rövid ideig tart ezen cselekedet végrehajtása, de az álmomban igen. A valóságban nem is engednék, hogy karórát viseljek, de most mégis rajtam van. Ezért tudtam, hogy mikor fog megérkezni.

Talán csak másodpercek teltek el, talán évtizedek mire felfogtam, hogy az egész eddig életem nem más, mint valakinek a tudatalattija által megalkotott álomkép. Az összes eddigi élményem, tapasztalatom, mind soha meg sem történt. S?t, én nem is létezek!

– Most igazából két lehet?sége van. Az egyik az, hogy most innét felhívja a kormányzót, hogy éljen kegyelmezési jogával, vagy pedig megkockáztatja ennek sikerét azzal, hogy azonnal hazarohan és megmenti a feleségét attól a betör?t?l, aki éppen most nyitja föl lakásuk ajtaját, és aki ugyan nem szándékosan, de végül meg fogja ölni a feleségét.

A felel?sség olyan hirtelen szakadt rá a nyakamra, hogy alig tudtam megmozdulni. Aztán végül feltettem neki az utolsó kérdést, amit várt:

– Mi történik, ha magát mentem meg Carol helyett?

– Mivel az álmomban mindenki folyamatosan helyet cserél, így nem tudhatom, hogy maga is ugyanazt teszi-e meg, mint az el?z? ügyész, de ? megtört a b?ntudat súlya alatt. Nem bírt élni a tudattal, hogy saját életét a felesége élete elé helyezte, és a következ? nap ? ölt meg. A végkimenetel ugyanaz. Én meghalok, ez a világ elpusztul, majd pedig kicsit megkeveredve ugyan, de újrateremt?dik arra a pillanatra beállítva, amikor az esküdtszék és a bíró halálra ítél engem.

Tudtam már, hogy mit kell tennem.

– Bocsásson meg, de el kell mennem.

– Megértem. Siessen és mentse meg ?t, csak ne feledje, hogy az id? maga ellen dolgozik, hiszen mégiscsak egy rémálomról beszélünk…

 Már nem is voltam meglep?dve, amikor nyitva találtam az ajtót és a feleségem sikolyát hallottam, miközben berontottam a lakásomba. A nappaliban lév? szekrényb?l el?vettem a vadászpuskámat, cs?re töltöttem és rászegeztem a sötétben ólálkodó alakra.

– Ha meg merészel mozdulni, esküszöm, hogy lelövöm.

Az alak felemelte a kezét és kiejtette bel?le a kést, amivel a feleségem életét oltotta volna ki.

– Carol! Jól vagy?

– Igen David minden rendben. Honnét tudtad, hogy baj van?

– Az most lényegtelen. Hívd azonnal a rend?rséget, utána pedig hozd ide a telefont. Egy sürg?s hívást kell elintéznem.

Hallottam, ahogy a túlsó szobából a feleségem tárcsáz, majd bediktálja a címünket. Nem mertem a falióránkra nézni, mert féltem, hogy veszélybe sodrom mind magamat, mind Carolt. Az a pár perc, ami ezalatt lepergett, egy örökkévalóságnak t?nt. Amikor végre megláttam a feleségem sziluettjét a sötétségben odakiáltottam neki.

– Gyorsan tárcsázd a központot és tartsd a fülemhez a kagylót.

? pontosan megtette, amire kértem és két csörgés után egy kedves központos kisasszony kérdezte, hogy miben segíthet.

– Itt David Darwovsky f?ügyész beszél. Kérem, azonnal kapcsolja nekem a kormányzót, egy vészhelyzetr?l van szó – egy újabb örökkévalósággal felér? perc után meghallottam a kormányzó álmos és fáradt hangját. – Uram itt David Darwovsky f?ügyész beszél. Hatalmas hiba történt és azonnal élnie kell a kegyelmezési jogával a Marshall ügyben!

Mintha csak végszóra várt volna, pontosan a mondatom végén ütötte le az éjfélt a falióra. Elköszönni se volt id?m csak gyorsan lecsaptam a telefont és elkezdtem imádkozni, hogy a kormányzót még id?ben tudják kapcsolni.

Ekkor valami furcsa érzés kerített hatalmába. El?ször a rabló t?nt el, majd a puska a kezemb?l. Aztán a feleségem, a fotelünk, a falióra, ami talán a hetediket üthette le még utolsó lélegzetével, és végül persze én. Elkéstünk.

Éreztem, ahogy elnyel a sötétség…

 

A tárgyalóterem zárva volt, mégis úgy éreztem, mintha a lakásom melegéb?l pottyantam volna ide. Pedig ez az egész lehetetlen, hiszen már nem is tudom mióta tartott ez a tárgyalás, de azt hiszem lassan a végéhez értem. Így odafordultam az esküdtekhez és megkérdeztem t?lük:

– Az esküdteknek sikerült döntést hozniuk?

– Igen bíró úr, a vádlottat szándékosan elkövetett emberölés vádjában b?nösnek találjuk.

Koppant a kalapácsom és láttam, ahogy egy furcsa kifejezés ül ki az elkövet? arcára, mintha már el?re tudná, hogy mit fogok mondani. Még miel?tt azonban meg tudtam volna szólalni, egy furcsa gondolat futott át az agyamon.

Vajon ez mind valódi…?

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.12.14. @ 14:43 :: Deme Dávid
Szerző Deme Dávid 57 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.