Este rám talált a nyomasztó csend,
A távolból el?zted nyugodtságom,
Csak a lomha fáradság ült arcomra,
Testem köré fontad a láncot, fájó hiányod.
A szoba mélysége végtelennek t?nt,
Éreztem ridegségét és féltem,
Lehunytam szemeim ne is lássam,
És ekkor hozzád vonszolt a gyötr? képzelet.
Tél volt a hóesésben sétáltam veled,
Nem szóltál. Csak néztél rám,
De én éreztem nesztelen rezdüléseid,
És tudtam mit mondott nekem hangtalan szád.
Érinteni akartalak, egy pillanatra,
Hogy érezzem, valóság vagy,
De kezem egy hópehelybe ütközött,
Arcod elt?nt, elillant és én összerogytam.
Visszaszöktem a fájdalmas valóságba,
Minden ott volt, ahol lennie kell,
Csak épp az én lelkem kóborolt valahol,
Valahol a kietlen utcán és még mindig téged keres.
Kedves Szimonetta;
ezt legy?rták a közhelyek,
leütötte a hópehely…
Újat hadd kérjek!
Kézcsók:
Petz Gyuri
Legutóbbi módosítás: 2010.11.14. @ 14:11 :: Végh Szimonetta