Tiszai P Imre : T e m e t é s

*

 

 

  

A gyászmenet elindult a ravatalozótól, lassan, méltóságteljesen, csendesen. Az őszi szél hangján kívül csak János bácsi kisebbik lánya zokogása hallatszott, amint néha csendesült a szél zúgása.

A lélekharang csilingelése kísérte az öreg pap mormolva mondott imáját. Hadarta a szövegét, csak a megszokás vezérelte. Nem tartotta igazi keresztyénnek soha Jánost. Nem az iszákosságát ítélte el — ő maga is rendszeresen dézsmálta a misebort és elfogadta a jóféle kisüsti házifőzeteket is —, de azt már nem fogadta el, hogy nyolcvankét éves kora ellenére is hajkurászta a nőket, igaz a felesége már harminc éve halott volt. Az öreg pap mindig azt mondta, hogy már neki is mellette a helye. Hát most odatartott — végre.

Rossz napja volt a papnak. Reggel a házvezetőnője a szokásos szalonnás rántottát leégette. Egy jó pohár pálinkával kellett lenyomatni az égett ízt és rendreutasította az öreg Marit. Régi bútordarab volt már a paplakban, majd’ mint egy feleség. Ha a Vatikán nem ragaszkodna a cölibátushoz, már feleségül vette volna, de így csak néhány „gyónás” volt a dolga, az is közvetlenül Istenhez, nem akarta, hogy az egyházmegye sejtsen valamit is. Nem bűn ez, csak a gyarló test követelte lépés. Penitenciát is kiszabott magára. Egy-egy eset után egy hétig megvonta magától a bort, pálinkát, esetleg ha nagyon meleg volt, akkor egy sört legurított, bűnbánó arccal.

Megállt a menet a sírnál. A koporsót vivő férfiak óvatosan a gödör fölé illesztett szálfákra tették terhüket, átvezették alatta a gurtnikat, hogy majd az adott pillanatban a mélybe eresszék a koporsót. A „mélység” most nem volt nagy, köszönhetően az idei esőzéseknek. Félt is a pap, hogy az ÁNTSZ betiltja a koporsós temetést, pedig anyagiakban az hozta a legtöbbet a plébániának, szemben az urnás temetéssel. Maga a liturgia is itt mutatta meg igazán Isten nagyságát, az egyház felsőbbségét.

Igyekezett méltósággal tenni a dolgát, de az ebédre fogyasztott paradicsomleves felkavarta a savakat a gyomrában. Marinak már ezerszer megmondta, hogy ne főzzön ilyet, de mindig azt vágja vissza, hogy nem tud mindig orjalevest főzni abból a fillérekből, amit kap. De hát miből adjon tisztességes összeget, ha a bevételek alaposan megcsappantak. A háromezres lélekszámú falucskában jó, ha ötven-hatvanan járnak a misékre, s a taknyos orrú ministráns hiába hordozza körbe a pénzgyűjtőt, csak aprópénz kerül bele — néhány sliccgomb mellé — papír csak ritkán zizzen. Vannak gazdag parasztok szép számmal, de mind smucig, pokolra is fognak kerülni. A múltkor a harangozóval egy-két pohár bor mellett meghányták-vetették a témát, de nem láttak semmi reménykeltőt. Erről jutott most eszébe, hogy a harangozóval is beszélni kell majd, hogy időben húzza már a kötelet, mert délben néha öt perceket késik.

A sír körül felsorakozó rokonok /meg a minden temetésen, mint társadalmi eseményen résztvevő öregasszonyok/ hangosodó moraja térítette vissza a dolgára és miután szigorúan körbenézett és mindenki elcsendesült, elkezdte a mondandóját…

 

… a résztvevők — ki szemét lehunyva, ki a többieket bámulva — hallgatták a monoton, ütem nélküli, néhol „magyartalan” szöveget, hányták a keresztet, amikor kellett, áment mondtak, ha az következett — kicsit mindig elnyújtva —, mert sokan nem ismerték a liturgia előírásait, de azért minden ment a szokásos menetben…

… kissé a többiektől elkülönülve egy törékeny, feketébe öltözött, szép arcú, karcsú, hatvan éve ellenére is tökéletes alakú nő állt… könnyek a szemében és lassan folytak az arcán…, de nem Jánost siratta… most is a két éve szörnyethalt férjét… mint mindig. Itt nyugszik a következő sorban. Nappal nem szeretett a temetőbe jönni, mert ő gyászolni jött és nem beszélgetni — netán pletykálni —, mint a legtöbb unatkozó özvegy. Általában sötétedés után jött csak egy-egy csokor virággal, de majd’ minden nap. Megállt a síremlék előtt és „beszélgetett” a férjével. Nem volt vallásos, nem hitt a túlvilágban, de neki a férje élt és élni fog örökké. Furcsa volt most napvilágnál itt lenni, de hát jó szomszéd volt János és a családját is tisztelte, a falu is megszólta volna, ha nem jön el a temetésre. Nem érdekelte különösebben mások véleménye, de világéletében udvarias volt és másokat tisztelt. Nem sok emberrel tartottak közvetlenebb kapcsolatot. A kis gazdaságukban sok volt a munka, mellette ő a helyi postát igazgatta, a férje pedig minden nap — amíg nyugdíjba nem vonult — egy megyei egészségügyi szervezetnél volt vezető. A diplomáját itt helyben nem tudta hasznosítani.

Állt és folytak a könnyei… a szép „virágos” szeme sokszor fáj mostanában, túl sokat sír. Tudja, hogy semmit sem változtathat meg, de ha elfogja a fájdalom, akkor nem tud védekezni. Az emlékek sodorják magukkal. Néha a halálra is gondol, de a három gyereke és hat unokája annyi örömöt jelent számára és annyi feladatot ró rá, hogy „maradnia” kell.

Áll és folynak a könnyei… furcsán megbolydul körülötte a temető… a fák imbolyognak… a pap némán tátog… a hívek megmerevednek… a tömjén füstje a levegőbe fagy… az „idő” eltűnik…

 

… a férfi a szomorúfűzek alatt állt. Az őszi hideghez képest egy fehér vászonnadrág, kockás ing, széttaposott vékony cipő volt rajta. Ősz haja kócos volt, arca borostás. Kezén az erek kitüremkedtek. Néhány lépést tett a nő felé, aki hozzátartott. Sántított a bal lábára és enyhén balra is hajlott a háta, mint aki gerincbajokkal küszködik. Csak szeme kékje világított és egy mosoly simult az arcára.

— Szép napot! Szomorú helyen találkozunk. Tegezhetem?

— Nem tudom, honnan ismerjük egymást, de ha gondolja, tegeződjünk.

— Lehet, már nem emlékszel rám, valaha dolgoztam a földjükön. A kis traktorral szántottam, vetettem, meg ami jött. Olyan mindenes voltam. A férjeddel sokszor dolgoztunk együtt, különösen hét végén. Te csak ritkán jártál arra.

— Valami rémlik. És most hol él?

— Nem élek. Már öt éve itt a helyem. Ott a hatodik sorban, a szélén.

Mosolyogva mondta ezt és figyelte a nő ijedt arcát, elkerekülő tekintetét, a szemében megjelenő félelmet. Tudta, hogy ez lesz a reakció a szavaira, de már nem volt visszaút.

A nő végül is erőt vett félelmén és rámosolygott:

— Ha ilyen könnyedén öltözik ebben a hidegben, akkor tényleg ott találja magát rövidesen.

A férfi beletörődően hajtotta le a fejét, megszokta már, hogy az „újak” így fogadják ezt a világot:

— Nem Kedvesem, valóban itt lakom. Öt éve történt, hogy egy építkezésen a nyolcadik emeletről lezuhantam és azonnal szörnyethaltam. Nem létezek. Nincs testem és nincs lelkem sem. Semmi sem marad utánunk.

A nő erőt vett félelmén. Nem gondolkodott a válaszon, de mert mindig is a „földön járt” tisztázni akarta ezt a furcsa, képtelen helyzetet:

— Ha halott vagy, én pedig élek, akkor mi nem találkozhatunk. Nem érzed, hogy ez lehetetlen?

A férfi mosolyogva, halkan, szólalt meg:

— Ha így lenne, akkor nem találkozhatnánk. De én nem élek és mégis találkoztunk. Miért?

A nő ijedten kapta fel a fejét:

— Akkor én sem élek?

A férfi szinte szeretettel nézett rá. Arra gondolt, hogy jó lenne megsimogatni az arcát, de hát nincs már test és nincs érzés sem az érintésben:

— Most nem. Rosszul lettél a temetés alatt és most egy orvos — aki a gyászolók között volt — próbál életre kelteni… egy átmeneti állapotban vagy… talán ott… talán már itt… ezt nem tudom. Valószínűleg életben fogsz maradni és mindent, ami most történik, elfelejtesz s csak majd az igazi halálod után fogsz rá „emlékezni”.

A nő nézte és hirtelen támadt egy gondolata:

— A férjem itt nyugszik nem messze a Te sírodtól. Vele tudok most beszélni? Láthatom őt?

A férfi elmosolyodott:

— Nem… mondtam, hogy mi nem létezünk… és nincs túlvilág… se mennyország… se pokol… nincs semmi. Amiről az atya hablatyol, az csak egy mese az embereknek, hogy ne féljenek a haláltól. Mi már semmit sem kívánhatunk, semmit sem tehetünk… és a férjeddel a halálod után sem találkozhatsz soha… pontosan azért, mert nincs túlvilág… mi csak akkor „létezünk”, ha valaki, még élő ember emlékeiben, gondolataiban „életre kelünk”. Te most azért tudsz velem beszélgetni, mert amikor összeestél, utoljára az én síromra néztél és bevillantam a tudatodba… ezért vagyok itt. Ha feladod a küzdelmet az életért, akkor már nem vagyunk együtt, ha életben maradsz, akkor én nem jelenhetek meg. Az eltávozottak egymással néha együtt vannak…, ha valaki rájuk gondol… együtt… de csak akkor. Kevés ember ismeri ezt az állapotot. Nem tudom, hogy szerencsés-e, hogy Te megismerted, mert érzem, életben fogsz maradni, és ezek az események benned megmaradnak, még ha a tudatod nem is hozza felszínre, de mindig érezni fogod ezt.

A nő gondolkodott. Úgy érezte, nem akar az életbe visszatérni, a férjével akar már itt lenni. De ha nem lehetnek együtt itt sem, akkor legalább az emlékeiben vele lehet az életben, talán mégis jobb élni, bár értelme „nélküle” nem sok van. Minden reggel — a volt tragédia időpontjában — „belehal” az emlékekbe. Teszi a dolgát — mert az sok van a nagy családdal —, de hiába vannak körülötte időnként sokan… mindig a magány útját járja már. Csak az esték szépek. Amikor előveszi a versesköteteket és olvasgatja Tóth Árpádot, Juhász Gyulát, Radnótit… és közben apukát látja, amint az „egyesben” az olvasólámpa alatt ül… és neki olvassa a verseket. Néha ránéz és szerető tekintete /a máskor oly huncut szeme/ többet mond minden szerelmes versnél.

Most apuka szavai zsongták körül, a Tétova ódát hallotta, kicsit furcsa hangsúlyozással de szeretettel teli simogató hangon. Lehunyta a szemét és visszaálmodta magát…

 

… kinyitotta a szemét. A falu háziorvosa aggódó tekintetét látta… és az izzadságcseppeket a homlokán. Blúza ki volt gombolva, melltartóját levették, az évei számának ellentmondóan szép, fiatalos mellei pőrén voltak a gyászoló gyülekezet előtt. Szégyenlősen összehúzta a blúzt és alig halható hangon megszólalt:

— Köszönöm doktor úr. Jó volt kicsit meghalni, de köszönöm, hogy segített…

Az orvos aggódón nézett rá:

— Pihenni-e kell. Ön egy súlyos balesetet a csodával határos módon élt túl. Összetört teljesen. Azt mondjuk, hogy felépült és egészséges… de ön is tudja, hogy ez nem igaz. Vigyáznia kell magára és sokat-sokat pihenni. Sokat vállal, nem szabad. Ismerem önt harminc éve és tudom, hogy most két világban él, de ne tegye. Itt van szükség önre.

— Próbáljon felállni… és üljön le a padra. Holnap reggel várom a rendelőbe és meglátjuk mi a teendőnk. És nem fogadok el most már semmilyen tiltakozást… nem engedek az akaratának… most én parancsolok… vegye már tudomásul, hogy ez a világ az élőké… nem a holtaké. Megértette?

A nő — az orvos kezébe kapaszkodva — lassan talpra állt… belenézett az aggódó tekintetbe… és lassan… talán nem is kényszeredve… bólintott.

A pap sietősen folytatta a szertartást… a gyászolók újra halottjukkal foglalkoztak… hátul a „hivatásos” öregasszony-had már előre csámcsogott rajta, milyen remek téma lesz ez még sokáig, hogy a visszavonultan élő, közülük szinte menekülő nővel mi történt. Ki lehet színezni, lehet mögé magyarázni sok mindent, az irigyelt tisztességét is ki lehet kezdeni. Na ez remek, jöhet a tél, ez tavaszig ki fog tartani.

 

A nap erőtlen sugarai egyre inkább a fűzfák közé bújtak.

A padról a nő az egész temetőt látta, a fűzek sorát… és kereste a férfit a kockás ingében… néha a levelek mintha őt idézték volna… de aztán beletörődött, hogy él és csak annyit suttogott maga elé:

— Apuka, estére a Tétova ódát olvasd majd nekem!

— Szeretlek.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Tiszai P Imre
Szerző Tiszai P Imre 388 Írás
"tegnap" stigmák égtek rám, számon csókod mart égőn fájón sebzett vágyódást tested font rám őrlődőn kínzó stigmákat s mert én csak "bennünk" élek, némán mindent eltűrök büszkén