dr Bige Szabolcs- : Az unikum volt a csábító

Anyám, most már én fogom meg a kezed… *

 

Gyulát akkor ismertem meg, amikor beteg édesanyját látogattam a kis kívül-belül kékre meszelt házban. Nagyhangú, „mindentudó” ember őkelme és állandóan kérdezősködött, tudálékoskodott.

      Nem volt megnyerő modorú, s én igyekeztem elkerülni a vele való találkozást, és minél rövidebbre fogni a beszélgetést, ha mégis összefutottunk. Mikor azonban kissé jobban megismertem, értettem meg, hogy ez a magatartás csak máz, védőpajzs a sok sorscsapás, megaláztatás ellen. Ettől kezdve sokszor, sokat beszélgettünk.

      Inkább sokszor, mert szűkre szabott időm hosszabb csevegésre nem adott lehetőséget.

      Sokszor, mert gyakran keresett fel. Betegsége kellően indokolta gyakori látogatásait.

      — Hoztam egy kis munkát — mondta, mikor belépett.

      Ez mindig azt jelentette, hogy receptet kér, vagy valamilyen beutalót. A szakmai dolgokon túl ilyenkor pár szó erejéig rákérdeztem személyes ügyeire, amit mindig nagy örömmel fogadott. Szívesen beszélt családjáról, mindennapjairól. Kezdeti nemszeretem hozzáállásom, őszinte érdeklődéssé vált.    

      — Na, ketyeg még? — kedélyeskedett minden alkalommal, miután megvizsgáltam.

      Igényelte is minden alkalommal, hogy a „kis fényes varázslatot” ráhelyezzem a szíve fölött a mellkasára.

      Kialakult emberi kapcsolatunk csúcsának gondoltam, mikor elhozta hozzám bemutatni a fiát, egy huszonéves fiatalembert. Édesanyjával él egy több mint száz kilométerre levő városban. Mostanáig nem is ismerte az apját, mert három éves korában elváltak és a fiút az anyja magával vitte…

      Most a fiatalember üzent, hogy szeretné látni az apját. Gyula odautazott, s elhozta magával pár napra. Boldogan és büszkén mutatta be. A fiú csak zavartan mosolygott, míg az apja dicsérgette. Lesütött szemmel vallotta meg kérdésemre, hogy nem dolgozik és alkalmi munkából, napszámból élő édesanyja tartja. Gyulát azonban nem zavarták az ilyen anyagias dolgok, úgy el volt telve lelkesedéssel, örömmel szeme előtt látva nagyfiát.

      Máskor egy, két hétre eltűnt, nem jelentkezett. Mikor befutott sápadtan, reszkető kezekkel, kérdeztem, mi történt?

      — Rossz voltam — válaszolta röviden.

      — Pia? Kocsma? Haverok? — érdeklődtem.

      Válaszként csak bűntudatosan bólogatott.

      — Az unikum volt a csábító — fűzte még hozzá —, nem tudtam neki ellenállni.

      — És most mi lesz? — tettem fel a kérdést.

      — Vigyázok, vigyázok. Elkerülöm a csábítást. Amíg lehet — ígérgette.

      Valóban elkerülte a csábítást, mert több mint félévig rendszeresen jött, íratta a gyógyszereit, vizsgáltatta a szívét a „kis fényes varázslattal”. Közben raboltunk magunknak néhány percet a szent robot idejéből, és megosztottunk néhány személyes gondolatot egymással. Minden érdekelte, ami összefüggött a személyével, családjával, népével. A nagy politika hidegen hagyta. Jól megértettük egymást.

      Egy idő után megint eltűnt, és borostásan, letörve kopogtatott be egy jó hónap múltán.

      Alig ismertem rá.

      — Meghalt az öcsém — kezdte, még mielőtt bármit is kérdeztem volna —, elütötte a vonat. Tegnap temettük.

      — Részvétem. Látom nagyon megviselte a gyász, még nem is borotválkozott.

      — Ezt nem hanyagság, hanem mi így fejezzük ki a gyászunkat. A borotválkozás tilalmával. Hogy lássa az eltávozott, hogy hiányzik nekünk.

      — Meddig?

      — Meddig, meddig? — kérdezet vissza, nem értve, hogy én hogyhogy nem tudom. — Hát ameddig itt van köztünk, csak nem látjuk. Hat hétig.

      A gyász letelt, és Gyula nem hagyta magát az unikumtól elcsábítani. Tiszta fejjel akart emlékezni. Tiszteltem érte.

 

      Mindig meglepett valamivel. Minap egy füzetet hozott. Egy gyűrött fedelű, szamárfüles füzetet. Versek voltak benne. Ceruzával írott, bájos, primitív versek. Sok helyesírási hibával.

      A szerelemről szóltak, a magányról és az édesanyáról. Ez utóbbiak voltak a legszebbek. A gyermeki szeretet megragadó alázata átsütött a sorokon. Ilyen mondatok voltak benne: „Most már én fogom meg, anyám a kezedet, ha átmész az úton.”

      — Mikor írta ezeket? — kérdeztem, mikor visszaadtam a füzetet.

      — Mikor a börtönben voltam. Hat évig!

      — ?

      — Emberölési kísérlet miatt.

      Ahogy az ajtó mögötte becsukódott, az asszisztens döbbenten nézett rám. Zavart értetlenség volt az arcán…

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.