Torjay Attila : Megemlékezés

*

 

 

 

 

— Üdvözlök mindenkit az 1990-es hagyományos megemlékezésen, Leichstadt város lakóit, a megjelent városvezetést, és külön szeretettel üdvözlöm Agajev Ratul Goljukov barátunkat, a valamikori harmadik ukrán front veteránját, aki immár 37. alkalommal jelenik meg körünkben. Azoknak, akik esetleg első alkalommal vesznek részt a találkozón, elmondanám, hogy Agajev 1945-ben elsők között ért városunkba a felszabadító szovjet hadsereg katonájaként, és utána még hosszú évekig részt vett városunk életében. Harmadéves német szakos egyetemi hallgatóként lett katona, így ismerte a német nyelvet, és először tolmácsként, majd az ideiglenesen a Német Demokratikus Köztársaságban állomásozó szovjet hadseregtest polgári összekötőjeként dolgozott. Sokáig napi szinten részt vett az újjáépítésben, a napi problémák megoldásában, így szinte polgártársunkként tisztelhetjük, amit az 1974-ben neki adományozott „Leichstadt díszpolgára” cím is kihangsúlyoz.

Sajnos manapság már kicsit szerényebb a megemlékezés a kezdetekhez képest, akkor világhírű szovjet művészek, és a nagyszerű kozák táncegyüttes részvételével több órás műsoros est keretében zajlott. Kicsit talán megváltozott a világpolitika, kicsit a világ is, és immár Agajev barátunk is egyedül képviseli a felszabadítókat, hiszen az első találkozón még huszonnégy bajtársával üdvözölhettük körünkben. Fájdalom idén januárban Szása Szerov is elhunyt, tavaly még ő is itt ülhetett az emelvényen, szintén díszpolgárként.

Ám öröm a gyászban, hogy Agajev barátunkat viszont jó egészségben üdvözölhetjük, át is adnám a szót neki, legyen kedves pár szót szólni azokról a történelmi léptékű régi időkről.

— Köszönöm tanácselnök elvtárs…

— Polgármester…

— Na, csak ne előlegezd meg a címet magadnak Hans, tudod, most már majd mi választunk vezetőt magunknak…

— Kérem az ünneplőket, hogy ne kiabáljanak közbe, jó: ideiglenes polgármester.

— Tehát köszönöm polgármester elvtárs…

— Úr…

— Nem, nem Hans, te már csak elvtárs maradsz.

— Utoljára kérek mindenkit, hogy közbekiabálásával ne zavarja az emlékezést!

— Miért, mi lesz? Hívod a Stasi szakembereit? El vannak foglalva, mentik a menthetőt.

— Tehát köszönöm az ideiglenes polgármester úr kedves szavait, igen Szása barátom január 13-án elhunyt, életét — bár többször megsebesült — a véres harcok megkímélték, ám a sorssal folytatott utolsó csatáját elvesztette. Lelke azóta már csatlakozott rég elhunyt bajtársaihoz. Bizonyára sokan tudják, hogy Szásának komoly kapcsolata volt egy idevalósi hölggyel, a kapcsolatból két gyermek született. Sajnos édesanyjuk azóta már elhunyt, a gyermekek pedig ezután távoztak a Német Szövetségi Köztársaságba.

— Távoztak? Talán kisétáltak integetve. Fenét. A lány a családjával együtt Magyarországon és Jugoszlávián át disszidált, mindent hátrahagyva, nyolc éve. A testvérét pedig ’83-ban lelőtték a határon, amikor megpróbált átszökni.

— Újra figyelmeztetek mindenkit, illetlenség más beszédébe belekiabálni!

— Tehát ennyit Szása barátomról, neki egyébként egy előző házasságából még él három gyermeke Volgográdban. És higgyék el, változhat a világ bármerre, Európa felszabadítása örök dicsőség marad a Szovjetúniónak, illetve most már a F.Á.K tagállamai számára.

Hát nem titok, Szásának mindig is sikerei voltak a nőknél, pedig bizony nem ő volt a legdélcegebb legény az ismerőseim között, bocsánat hogy kimondom, de a német lányok sem maradtak hidegen iránta. Emlékszem, még a felszabadítás első napjaiban egy nagyon szép, jól öltözött, úri nővel volt kapcsolata, pedig hát nem látszottak összeillőnek, a kis kopaszodó Szása, és az úri dáma. Mondtam is neki: Száska, hát mit gondolsz, szóba fog állni veled ez a dáma? Messze nem vagytok egyformán csinosak. De hát a szerelem…

— Meg a géppisztoly! Leichstadt sok-sok nőjét, gyereklányát, öregasszonyát megerőszakolták a „felszabadítók”, talán a kis Szása is így lett sikeres!

— Fiatalember, ha nem képes a megemlékezés ünnepi ihletettségét méltányolni, hát hagyja el a termet!

— Azok az idők elmúltak tanácselnök úr, amikor hallgass volt a nevünk, német vagyok, mindenhez közöm van, ami itt történt.

— Akkor nyilván Hitlerékhez is.

— Akkor még nem is éltem.

— Tehát a felszabadulás alatt sem, hát honnét tudhatná, hogy mi történt?

— Onnét például, hogy a nagyanyám meg a barátnői meséltek róla. Suttogva persze, mert a Titkosrendőrségen fel lett híva a figyelme mindenkinek, hogy egyrészt semmi sem történt, másrészt, aki hazug álhíreket terjeszt, az megnézheti magát családostul. Nem vicceltek, sokan nagyon rosszul jártak, mert említeni merészelték. Szegény nagyanyám haláláig sírdogált a húga után, aki ’45-ben tizenhárom éves volt, több részeg orosz megerőszakolta, utána félelmében leugrott a tetőről, alig két nappal élte túl a „felszabadulását”.

— Talán mondani sem kell, hogy egy elvadult háborúban sok elítélendő tett is megtörténik, ez törvényszerű. Talán azt sem kell, hogy a német hadsereg a Szovjetúnióban mennyi gaztettet követett el, de a történelemért Agajev Ratul Goljukov nem tehető felelőssé. Ami megtörtént — megtörtént. Akárhogy is, de megszabadítottak minket a fasisztáktól.

— Vagy nézhetjük úgy is: az egyik elnyomó eltakarodott, és rögtön jött egy másik Ázsiából. És mi az, hogy törvényszerű? Talán az angolok is, meg az amerikaiak is végigrabolták, és végigerőszakolták az országot? Mit az országot? Európát. Náluk nem volt törvényszerű?

— Maga fiatalember már ne haragudjon, de tipikus újfasiszta szlogeneket hangoztat. Mit tudják maguk, mi is volt akkor? Békében, jólétben nőttek fel, és ez a hála.

— Békében, jólétben, és hazugságban, drága „polgármester úr”.

— Jó, talán elismerhető, hogy a Wermacht, az SS bestialitásaira viszonzásul a szovjet hadsereg némely tagjai is elítélendő cselekményeket hajtottak végre. Hát az az idő azért nem feltétlenül a német-szovjet barátság időszaka volt.

— Nem, és a lengyel-szovjeté sem, és a finn-szovjeté sem, a lett-szovjeté sem, és a litván-szovjeté sem, a jugoszláv-szovjeté sem, és később a magyar-szovjeté sem, meg a csehszlovák-szovjeté sem, soroljam?

— Ez világpolitika, mint mondtam, ezért Agajev barátunkat felelőssé tenni botorság. A szovjet időket mindenki megszenvedte, ahogy a fasizmust is. Ő a vendégünk, hát ehhez képest kéne tiszteletben tartani.

— Kérem tisztelt leichstadti barátaim, higgyék el a szovjet hadsereg tagjaként sosem követtem el erőszakos tettet polgári személyek ellen. Hallottam ezt-azt nem tagadom, de én kultúremberként viselkedtem a legnehezebb helyzetekben is. És mit is mondhatnék még? Nekünk ugyanúgy tilos volt említeni a hallott visszás dolgokat, mint maguknak itt. Nagyon sajnálom, ha ilyenek történtek, azt javaslom zárjuk is be a megemlékezést, és induljunk koszorúzni az emlékműhöz.

— Na, ezt akarták? Megsérteni egy öreg embert? Egy világháborús veteránt? A szovjet barátainkat?

— Barátaink? A Honecker barátai.

— Ezt meg miért mondta, Karl? Hagyja el a helyiséget!

— Hagyja el maga. Úgyis koszorúzni indultak.

— Miért, már a koszorúzással is bajuk van?

— Nincs. De azért javasolnám, hogy a Peter nagyanyjának, meg a nagyanyja húgának a sírját is koszorúzzuk meg.

— Megjegyeztem a viselkedésüket, Karl, megjegyeztem. És a DDR is megjegyezte, higgye el.

— Semmi közöm a DDR-hez, se a fasizmushoz, és hál’ Istennek most már a kommunizmushoz sem. Én egyszerűen csak egy német vagyok, aki végre kimondhatja, ami nyomja a lelkét. Nem haragszom én Goljukovra, de miután negyven évig hallgattuk az egyik oldal bűneit, most már a másik oldalét is hallani akarjuk.

— Azt azért vegye figyelembe, hogy a szovjet hadsereg itt állomásozik.

— Még. Tudjuk, tőlük vesszük a benzint, úgy feleannyiba kerül, mint a benzinkúton. Hát majd elmennek és viszik magukkal az atombombájukat, meg a többi vacakot, amivel világhatalomra aspiráltak fogcsikorgatva, még azon az áron is, ha éhenpusztulnak.

— És mondja, minek magának a benzin? Csak nincs autója a nagy éhezés közben?

— Nincs, nekem Trabantom van. Magának van autója.

— Egy Golf. És akkor? Akkor mi van? Azt hiszi, nekem van csak Golfom? Egyébként is a nyugati rokonaim ajándéka.

— Csak nincsenek nyugaton rokonai, kedves polgármester elvtárs? Eláll szemem, szám. Legalább ellentételezte az ajándékot? Most olcsón lehet beszerezni a bőrkötéses Lenin összest, biztos örülnének neki.

— Elmegy maga a fenébe.

— Maga is hamarosan.

— Kérem, kérem, ne veszekedjenek. A történelem présében benne vagyunk valamennyien, és igen, igazuk van. A világháborús emlékmű sok koszorút kapott már, a mai koszorúzás pedig akkor legyen a nagymama és testvérének sírjánál. Megkeressük. És ne higgyék, hogy csak itt szoktam koszorúzni, az apám rokonai Sztálingrádiak voltak. A háború alatt meghaltak valamennyien, ki éhen, ki megfagyott. Igaz őket nem kell keresni, közös sírban nyugszanak a többi sok ezer másikkal. Menjünk, koszorúzunk, aztán elválnak útjaink. Én megyek balra, maguk jobbra.

— Agajev, azt hiszem, végül maguk is jobbra fognak menni.

— Jól van, Karl, ezen nem veszünk össze, akármerre is, de két úton megyünk tovább, hát induljunk.

— Rendben, induljunk.

 

Legutóbb szerkesztette - Torjay Attila