Radnai István : Dáma alsószoknyában

Nem vagyok azonos önmagammal

 

 

Mikor a lyukas cserepeken bekíváncsiskodik a kék ég. Egy csillag kacsint és elt?nik, kimérve az útja. Megelevenedik a padlás, a sarokban apám síléce friss hóról álmodik. A nagy kelengyésláda és a kisb?rönd teteje kifeslik, felpattan, mint aki felriad az éj közepén. A zseblámpám holdkórosként bejárja a padlászúgot

Ócska ruhák közt, másnak csak lom, de számomra meg?rzi a családom szagát, a múltat. Kúriákat vagy kunyhókat? Nem mindegy?

A véremet, a ringatást, a cselédlány kanalát, amivel a tiltott tejfölb?l megetet, ha nem látja az öreg naccsága!

Nyugodj meg, már magam is olyan bogaras vagyok!

Egy ördögb?r kabátot egy híres humoristától örököltem. Disszidált.

Ma talán már senki sem tudja, mit jelent ez a szó. Az özvegye, fekete özvegy, aki tudta, hogy sírját sem látogathatja meg egykor…

A kabát kétszer akkora volt, mint a vézna testem, kérdezed belen?ttem-e? Talán. De es?ben mindig felvettem, a düftin nem ázik át.

Mint denevér csapongtam a padláson, önként tárta fel magát, végre a holdfény megérkezett a tet?ablak fölé! Nincs az a zseblámpa. Éhesen és szomjasan, tágra nyílt pupillákkal hajlottam a kincsek fölé. Egy csákó! Felpróbáljam? Tiszti díszkard, arany bojttal, krómozott, akár operett-kellék is lehetne. Kit?ntetés, az öreg Ferenczjóska kopasz fejével és a domború pofaszakállával.

Kinézek, odakint hullnak-e a levelek, megígérte az öreg, de nem látom a nagyapámat. Akkor még eltart a nyár, port lehel a padlás…

Felnyitok egy könyvet, ezt leviszem. Csak 1915-ig tart a nagy háború!

1916-tól, miután elment az öreg uralkodó és Károly, aki a boldoggá avatására vár a Kapucinusoknál, még ereje teljében, ilyen karddal vágott a négy égtáj felé!

Talán? Talán még nem kellett az ég felé szúrnia, mert a rozoga repül?k leginkább csak vászon-felderít?k voltak…

Az ég süket volt-e vagy a csillagok hideg fénye a hold kerekre hízott alakja mögött kullogott?

Megnézem, ja, de a hold fogyókúrázik, anorexiás lesz hajnalra!

Egy kávépörköl?! Tekerni kellett, nyele van, zöldkávét kell benne feketére… A kávéf?z? pókhálós üvegén át látom, fel-le jár benne a fekete lé, bedugult orrommal is érzem az illatát.

Fütyül egyet, mint az éjféli vonat, az állomás el?tt, majd sisteregve kiengedi a g?zt.

Már körülbástyáztam magam a múlttal, hiába jön fel nagyanyám, anyám keresni, kergetni – csontjaik ropognak.

Minden kockás, a bélés, a raglánszabású pulóver, amelybe a világmindenség belefér és ráadásul magam is, kákabél?en.

Keresem a kelengyét, ágynem?t, az ezüstöt. Kanalakkal meregetem herendib?l a leszálló sötétet. A hold lesarlózza a kéményfüstöt és mögéje bújik. Egy pajkos csillag villódzni kezd, mint a közlekedési lámpa, miel?tt tilosra vált.

Elalszom a díványpárnán, aranybrokát, közepén goblenképpel, n?i fej, vajon hányadízigleni ?söm?

Asszonyfej, szigorúan profilból, nem néz a szemembe. Felkél a hajnali szel?, könnyeznek a füvek, felemelik dacos fejüket a virágok.

Egér matat, nem zavarja a csalogánydal. Nagyon szerelmes lehet, mint a rég elporlott kis cseléd, aki lúgkövet ivott.

Felvonulnak, áruló apostolokként – az ?sök, rokonok, nagynénik. Lornyon és olvasóállvány, kottatartó, rajta egérrágta kotta, ennek a m?nek így sosem lesz vége, sejthetitek!

A nagynéni, aki alsószoknyában és naperny?vel parádézott a promenádon, az erny? nyithatatlanul, elgörbülve a kezem alatt, hiába!

Leintett egy fiákert, mert a tányérsapkás kegyetlenül vidám egyetemisták kinevették – hol van a fels? szoknyája? Botrány!

Egy társasági hölgy neglizsében a Duna-korzón.

Hömpölyög a nép, a kaminajtó nyitva, ott jöttek volna be és velük együtt a rezesbanda! Fújja, a tambúrmajor hadonászik, belecsap egy szélroham a kétfenek? dobba. Kong, zeng, harangoznak, az egész gyülekezet rázendít az ávemáriára, ?k még tudják.

Az éjszaka kelengyésládája kiürül, a kopott függönyön átlátszik a keleti égboltról benyúló rózsás ujjával a hajnal. A f?falon lakik egy hasadás. A hulló vakolatból homok hullik a szemembe, egy tet?cserép megindul a miákoló macska után, kutyaugatás harsan, mint reggeli csatakürt.

Az utcán zörögve végiggördül a szemetes, a lomtalanítók felébrednek és zörg? utánfutóik, mint elfuserált szöcskék elugrálnak el?le.

Az utcai lámpa pislog egyet, s mint éjszakai m?szak után, rendszerint, aludni próbál, dörömböl a szomszéd ablakán, mert folyton felveri a ricsaj. Kávészag terjeng, mintha kid?lt volna a kölnisüveg, olyan töményen.

A távoli vonatok zörögve kódorognak át a vasúti hídon, hová sietnek?

 

Felébredek!

A feleségem mindent lehordott a lomtalanításba, kidobta az életemet, az ?seimet, kivágta gyökereimet, a festményt most nyeli el a falánk és meggondolatlan gép. Ez a gép arra való, hogy az emberiség múltját bedarálja és megkezd?djön a sivár huszonnegyedik század.

A rádió pityegni kezd, lemerült az életem – válság van, a bankok cs?dbe mennek.

A széfben megzápulnak az orosz állampapírok, a nagy orosz állam nem mehet tönkre! A sasok elrepülnek, az osztrák, kétfej?!

Nagyapám nyitva felejtette a páncéltermet, szívroham, golyó, exhumálás!

Felpiszkálom a tüzet a kályhában, az itt feledett bajonettel.

Kiraboltak, nem vagyok azonos önmagammal, elhasad a vállamon a pizsama, görcsbe rándul a lábam, elhagytam a papucsomat, egy hangrobbanás rám dönti a rosszul záródó ablakot.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Radnai István
Szerző Radnai István 330 Írás
Publikáló szerző vagyok. Cikkeim, írásai, verseim, novelláim a "rapista" illetve "RaPista" nicknéven is megtalálhatók egyes portálokon.