Boér Péter Pál : Tüskék

        

Szokatlan nyugalom honolt a sebészeti szakrendelő várójában, mindössze egy kutyás ember és egy másik Szerencsétlen vártak a sorukra. A Szerencsétlent a munkahelyéről szállították oda, valami fél mázsás vasdarab esett a mutatóujjára, ami pillanatnyilag egy felfújt uborkához jobban hasonlított, mint eredeti állapotához. A kutyás ember olyan szomorkás, ágrólszakadt kinézetű pasas volt. Nem csak a kinézete, hanem valóban egy, a szerencsétlen, kutyával élő, kitaszított, éppen csak létezni képes, de érzésekkel, vágyakkal és élni akarással teli emberek közül való egyén volt. Tulajdonképpen a kutyája volt mindene. Néhány hónappal azelőtt, sétáltatás közben az eb magáról megfeledkezve olyan engedetlenséget követett el a hőn szeretett gazdi irányába, aminek örök emlékéül a jobb praclija hiányzott. Elrohant, és az egységben az erő alapon – ki bátor, ha mi nem -, egy csoport suhanc, nem is annyira fiatalok, önmagukkal nem tudva mit kezdeni, addig verték a szerencsétlen állatot, amíg mozgott. Közben épp a munkájából hazasiető, alacsony, molett, kalapos, szimpatikus hölgyre az egyik rámutatott.

– Nézzétek, éppen olyan, mint a kutya! Hű, de ronda kutya! Erre a hölgy a táskájába kapott gázspray után. Persze nem volt neki. Soha életében így meg nem alázták! Napokon át rítt utána a lelke, de akkor kénytelen volt azt hazudni, hogy amennyiben nem engedik útjára, beveti a nemlétező gázsprayt.

A kutyás ember órákon át kiabálva és füttyögetve kereste azt az élőlényt, amiről tudta, hogy engedetlensége ellenére az egyedüli barátja, az egyetlen mind két irányból, a kutya szemszögéből olyannyira, hogy a kutyás emberhez hasonló kötődést meg sem próbált kialakítani még kutyákkal sem. Miután megtalálta a még sírdogáló, éppen csak pihegő szerencsétlen állatot, az ölében hazavitte, a szemébe nézett, és azt mondta:

– Barátocskám, amit most csinálni fogok, az fájni fog! Úgy tudom, hogy bátor vagy, most tanúsíthatod.

Közben simogatta a fejét, és nézett a szemébe. Tudta, hogy a kutya egy szót sem ért, megpróbálta éreztetni vele, hogy a további fájdalom, amit el kell viselnie, az szeretetből jövő lesz. Így végigtapogatta a bordáit, a bal oldalon egyik kezével érezte, hogy egy meg van repedve. Átkötötte szorosan az egész testét, de amikor a jobb első lábát térdizülettől lefelé megvizsgálta, olyan szeretetből fakadóan, nem szakemberileg, a nyögő barát hangja nélkül is ráérzett, hogy nagyon nagy a baj. Úgy mint egy csomagot elvitte az első állatorvoshoz, ami igen komoly feladat volt az esti órákban, hiszen az állatorvosi szakrendelésekre nem jellemző az éjjel-nappali ügyelet. Szerencséje, hogy életének előbbi szakaszából, mielőtt mindenféle előre nem látott, korábban elképzelhetetlen, szerencsétlen dolgok özöne szakadt volna rá, majdnem földönfutóvá téve, mindenét és mindenkit elveszítve, abból az időből ismert egy állatorvost. Akkor még nem a szerencsétlen Kutyás ember, hanem név szerint szólított uram volt mindenkinek. Több volt, mint ismeretség, talán túlzás nélkül nevezhetjük barátságnak a viszonyt. Az orvos nem örült az esti látogatásnak, eljátszotta, hogy nem is emlékszik az egykori barátra, ez így kényelmesebb volt. Ha már este zavarja ez az alak, akkor szemtől szembe is tripla honoráriumot kérhet, nem kell szemlesütve szabadkozni, hogy „á, dehogy, ennyit ez az aranyos állat megérdemel”.

Megvizsgálta, és a pracliját menthetetlennek nyilvánította, a kutyák ugyanis nemigem tartják be a sokszorosan pozdorjává ment törések, gipszelés utáni, több hetes kímélő nyugalmát. Így egyetlen alternatíva az amputálás maradt. A kutya hamar kiheverte, főként, hogy a mindenkinél jobban szeretett gazdi, miután egykori barátjának lepengette a háromszoros honoráriumot, az nagy kegyesen egy felerősítésre alkalmas gyógyszer receptjét is felírta a pórul járt ebnek, amit még akkor hazafelé az első gyógyszertárban ki is váltott, és lelkiismeretesen beadott neki. Négylábú barátja javakban nem tudott hálát mondani, de viselkedési változásából érezhetően még előrébb tette a gazdit a lehetségeshez a legelső helyről a leges-leges-legeslegelső helyre, minden élőlények közül. A következő napoktól már vidáman ugrándozott, futkározott, de pár méternél messzebb soha nem rosszalkodta el magát a szeretett lénytől.

Ez az eset kiürítette a kutyás ember zsebét. Egyetlen örömét barátjának napról napra történő lábadozása, majd teljes gyógyulása jelentette. Most is, mint minden alkalommal, ott bicegett mellette. Ha rászólt, alázatos, megértő kutyaszemekkel, kifejezve, hogy „bocsánatot kérek, már megint rossz voltam”, leült a széke mellé.

Közben megérkezett a radiológiáról a lelet. Mellette, a Szerencsétlen sipoló hangon vette a levegőt és magát fegyelmezve, enyhén jajgatva adta ki. Pozdorjává ment mutatóujjának minden csontja. A kutyás ember tulajdonképpen azért jött, mert néhány évvel azelőtt egy gledicia tövis beletört a mutatóujjának legfelső percébe. Injekciós tűvel megpróbálta önkezűleg eltávolítani, de nem sikerült. Akkora krátert vájt, hogy az már sebészi munkának is beillett, aztán bekötötte, és behegedt. Úgy gondolta, hogy a tövist mégis sikerült kikaparnia. Tévedett! Két év után elkezdett lüktetni a mutatóujja, és bedagadt, piros lett, mint a pipacs. Úgy két napig el sem tudta képzelni, mi lehet, majd beugrott neki a beletört tövis. A homlokára csapva eszmélt rá.

– Uram-Atyám! Évek óta itt van az ujjamban, még szerencse, hogy nem került a véráramba, mint sokaknak. A halálomat okozhatta volna. Most nem játszok, pénzem már nincs, de elmegyek az ingyenes szakrendelésre, hogy rendesen, ahogy kell, egy sebész takarítsa ki, távolítsa el, legalább ennyivel legyen kevesebb gond az életemben. Az ajtó kinyílott, az orvos intett.

– Jöjjön, uram!

Ő felállt. Mielőtt bement, szigorúan ránézett a kutyára.

– Ülj! Itt maradsz, amíg jövök! Érted Haver?

A kutya, mintha értené a hallottakat, még bólintott is. Aztán bement. Nem lehetett pontosan tudni mi is történik, de olyan tíz perc múlva a férfi ordítására a kutya nyüszítve rohant neki az ajtónak, elkezdte kaparni. Ugyanis, miután az orvos megtekintette a felvételt, tudatta a kutyás emberrel, hogy ami most következik, az igen kellemetlen lesz, de kénytelen elviselni.

– Viselkedjen, kérem, férfihoz méltóan!

Annyit érzett, hogy szokatlanul erős nyugtatót kap az ujjába, és valamit elkezdenek rajta matatni. Majd egy nagy reccsenést hallott, ami kivette az összes erejét, elsápadt, gyöngyökben öntötte el a hideg veríték.

– Ezek nagyon proli munkát végeznek – gondolta. – Tényleg kellemetlen, de legalább megszabadulok attól a tüskétől.

– Szeretne a vizsgálóban levő pamlagon egy órácskát pihenni, mielőtt hazaindul?

– Nem szükséges, nem vagyok én olyan nyápic ember, sokat kibírtam már.

– Maga tudja… Nem érzi rosszul magát?

– Nagyon gyenge vagyok, nem tudom mi történt, de legyengültem. Amúgy ne féltsen engem, doktor úr… – akkor lenézett a kötözött kezére, ahol hiányzott a mutatóujja és kitört belőle az ordítás. Az orvos kituszkolta a váróba, és ráparancsolt.

– Leül, és egy óráig onnan el nem mozdul. Jól jegyezze meg, ez volt az egyedüli olyan beavatkozás, amellyel az életét meg lehetett menteni. A tövis elmozdult, ha ezt nem teszem meg, akkor a csontvelőbe jutva biztos halált okozott volna. Nem kell itt hisztériázni, uram, tessék kérem leülni, egy órát pihenni, addig ne mozduljon el, ez a kérésem!

A becsukott ajtó mögött az orvos is elsápadt, rájött, hogy elcserélte a két felvételt. Csak néhány perc múlva tudott inteni a Szerencsétlennek, aki valahogy bevonszolta magát, így aznap két amputálást végzett egy helyett. Annak is meghagyta, hogy egy órát el ne mozduljon, persze ha akar, a pamlagon is eltölthet egy-két órát. Ő is kemény ember volt, nem kérte a pamlagot, kiült.

– Bocsásson meg, uram!

– Tessék? – válaszolta a kutyás ember, aki jól megszokta az élet arculcsapásait, tulajdonképpen már le is rendezte magában, hogy végeredményben csak egy ujjat veszített, és nem az életét.

– Az én felvételem volt a hibás.

– Az lehet, de nem maga, nincs miért bocsánatot kérnie.

– Javasolhatom, hogy indítson pert?

– Dehogy! Nincs se pénzem, se kedvem olyan cirkuszra, aminek a végeredményét előre látom. Különben lassan kezd letelni az egy óra, elindulhatnánk haza. Merre lakik?

– A Brazil utcában.

– Milyen érdekes, három utcával odébb lakom én is. Dobjuk össze a taxira valót, úgy kevesebb lesz a költség.

– Benne vagyok, akkor menjünk, ha bírunk!

– Miért ne bírnánk, nem a fejünket vágták le!

És a két sápadt, gyengeségtől remegő lábú, halovány kinézetű férfi elindult hazafelé, a kutyából mindkettőjük irányába sugárzott az együttérző hűségözön.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 751 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/