H.Pulai Éva : Elhunyt Békés Pál író

ââ?¬Å¾Néma volt a környék, mintha a baglyot gyászolná, amely tett egy búcsúkört, mindenlátó tekintete még egyszer végigsöpört az egyenes utcákon, tet?kön, gangokon, azután végleg magára hagyta a Csikágót.ââ?¬Â

 

(Az idézet Békés Pál Csikágó cím? gangregényéb?l való)

 

2010. május 28-án elhunyt Békés Pál József Attila-díjas író, m?fordító, drámaíró. A tíz éve az IBBY (Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa) magyar bizottságának elnöki posztját is betölt? írót életének 55. évében érte a halál.

 

Békés Pál halálhírét Závada Pál író er?sítette meg szombaton. Mint elmondta, barátja – akivel több évtizede ismerték egymást – türelemmel viselt, hosszú betegség után hunyt el péntek este. “Nagyon sokat tett a jövend? olvasónemzedékekért nemcsak mint gyerekkönyvszerz?, hanem mint az IBBY magyarországi elnöke is” – mondta róla Závada Pál. Hozzátette, hogy Békés Pál minden m?fajban kiválóan dolgozott: a novellákat szerette a legjobban, “az volt az igazi m?faja”, de életm?vében regények, szép számú színpadi m? és adaptáció, gyermekkönyvek, valamint m?fordítások is szerepelnek.

 

Závada szerint az 54 évesen elhunyt író szeretnivaló h?söket írt meg az ifjúsági könyveiben – például A Fél?lényben, A kétbalkezes varázslóban vagy a Doktor Minorka Vidor nagy napjában -, feln?tteknek szóló m?veiben pedig saját és családi történetein keresztül, a valóság köré sz?tt fikció segítségével jellegzetes XX. századi h?söket alkotott.

 

“Voltaképpen azáltal, hogy megírta ezeket a történeteket, egy saját világának megfelel? vagy ahhoz méltó mítoszt keresett” – idézte Fodor Géza esztéta, irodalomkritikus Békés Pálról szóló gondolatait Závada Pál.

 

Békés Pál Budapesten született 1956. március 27-én. Tanulmányait a budapesti Radnóti Miklós Gimnáziumban, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar-angol-összehasonlító irodalomtörténet szakon végezte 1975 és 1980 között.

 

Rövid ideig magyar-, illetve angoltanárként dolgozott; 1994-96-ban a Magyar Televízió stúdióvezet?je, 1997-t?l 2000-ig a színházért és irodalomért felel?s szerkeszt?je volt. Alkotott regényeket, novellákat, meseregényeket, hangjátékokat, film-, illetve tv-játék-forgatókönyveket és színm?veket. M?veit posztmodern kísérletez? kedv, groteszk, ironikus látásmód jellemzi.

 

Angolból fordította többek között Vladimir Nabokov, Anthony Burgess, Woody Allen, Sue Townsend, Tom Stoppard, Edward Albee m?veit. Munkáiból számos tv-film és rádiójáték készült. Színm?veit (Egy kis térzene, Szegény Lázár, Pincejáték, Össztánc) több budapesti és vidéki színház is bemutatta.

 

M?vei

  

Doktor Minorka Vidor nagy napja (meseregény, 1985)

 

Könyvek

Darvak (regény, 1979)

Szerelmem, útközben (regény, 1983)

A kétbalkezes varázsló (meseregény, 1984)

Lakótelepi mítoszok (novellák, 1984)

Doktor Minorka Vidor nagy napja (meseregény, 1985)

Borz a sámlin (mesék, 1986)

Viola violával (mese, 1986)

Törzsi viszonyok (novellák, 1990)

Érzékeny utazások Közép-Európán át (regény, 1991)

A Fél?lény (meseregény, 1991)

A n?i part?rség szeme láttára – három komédia (színm?vek, 1992)

A bogárnak mindegy (novellák, 1993)

New-Buda (színm?vek, 1994)

B. B. kalapja (novella, 1998)

                                                     Bor (novella, 1998)

                                                     Forma 1. (novella, 1998)

                                                     Láncos bomba (novella, 1998)

                                                     És very very a dobot a rózsaszín plüsselefánt (novellák, 1999)

                                                     BÁLDOR (novellaciklus a szerz? gyermekeir?l, 1999)

                                                     Bélyeggy?jtemény (100 bélyegméret? történet, 1999)

                                                     A Bölcs Hiánypótló (meseregény, 2005)

                                                     Csikágó (gangregény, 2006)

 

Színház

Egy kis térzene (1983)

A kétbalkezes varázsló (1983)

Szegény Lázár (1984)

Pincejáték (1986)

A n?i part?rség szeme láttára (1987)

A Fél?lény zenés mesejáték (1989)

New-Buda (1994)

Habhegyez? (1994)

Össztánc Szüleink és nagyszüleink emlékének (1994)

„Ajánlom magamat” TÉVÉ-játék (2002)

A Dzsungel könyve (1996 óta több bemutató)

 

Össztánc Szüleink és nagyszüleink emlékének (Heged?s D. Géza és Venczel Vera)

 

Televízió

Visz-a-víz! Stúdió

Lakótelepi mítoszok

Heten Budapest ellen

Meselánc

Hogyan lett Világ úrból Mr. Bloom? (dokumentumjáték)

Félválófél (kisjátékfilm)

Mobil viszonyok (kisjátékfilm)

Lucy (kistévéjáték)

 

Film

Vademberek (játékfilm)

 

Munkássága elismeréseként megkapta

A rádiós kritikusok díját (1982)

Makszim Gorkij-diplomát (1985)

Új Magyar Hangjáték Díját (1988)

Wessely László-díjat (1988)

Az év gyermekkönyve díjat (1992)

Fitz József-könyvdíjat (1992)

Déry Tibor-díjat (1998)

József Attila-díjat (2000)

Soros-alapítvány alkotói díját (2000)

Hevesi Sándor-díjat (2006), a Márai Sándor-díjat (2009)

Szép Ern?-jutalmat (2009)

2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki.

 

 

A Dzsungel könyve alkotói beszélgetnek…

A Dzsungel könyve – ízelít? (Pesti Színház)

 

 

Békés Pál

B.B. KALAPJA

 

   Február lett, mire elért Jean-Claude halálhíre. Tárgyszer? értesítés volt, szabványos partecédula fekete kerettel és kereszttel, rajta a gyászszertartás id?pontja, a Mausanne-les-Apilles-i temet?ben. Felhívtam a megadott telefonszámot, de hiába, a készülék süketen csöngött valahol Avignontól délre, az olajfák szegélyezte murvás mellékút végében álló termésk?házban. Reményvesztetten vártam, hogy megtudakolhassam valakit?l: miért kaptam meghívót a temetésre, én, a valaha egyetlen éjszakára odavet?dött turista? De ha már kaptam, hadd tudom meg, úgy történt-e, ahogyan Jean-Claude kívánta: B.B. kalapjában temették-e? – Markoltam a kagylót, az ablakomat láttam, mögötte a vakolatot vedl? februárszín? t?zfalat, amögött pedig az olajfák szelíd dombra kapaszkodó sorát, meg a törzsek közt motozó Joant, a süketnéma katalánt, a nemlétez? embert – ahogyan Jean-Claude nevezte.

 

   A tenger felé igyekeztem, kerülve a méregdrága francia sztrádákat a lassú, de látványos mellékutakon kanyarogva. Meg akartam nézni a vidék nevezetességét, a Pont du Gard-t, a Gard folyó nyaktör?-merészen ível? római hídját is. Csak azzal nem számoltam, hogy az öreg Lada a pokoli nyárban nemet mond a dombvidék szerpentinjeire. Elforrt a h?t?víz mire bedöcögtem egy útmenti tanyára, telefonért, szerel?ért, segítségért könyörögve.

 

   Szikár-feszes hatvanas férfi fogadott, bemutatkozott, mintha ? érkezett volna és nem én, a ház felé tessékelt, ahogy a régen várt vendéget szokás, nem kérdezett semmit, beszélt szüntelen, bort töltött a termésk?ház h?vös konyháján, csak hogy legyen társaságom, míg szerel?t kerít. Amikor kiment, csend támadt. Hallani lehetett, amint gyöngyözik a rosé.

 

   Épp a pohárért nyúltam, amikor árnyék hullt az asztalra. Az ajtóban rémiszt? csontváz állt, lötyög? tagjain madzaggal odakötözött cejgruha. A falhoz hátráltam, és majd levertem két szögr?l függ? szalmakalapot. A csontváz felhördült és felém indult. Jean-Claude visszatért. Úgy csattant rá, ahogyan a kutyákra szokás és megnyugtatott: Joan csak köszönni akart, aztán pedig megvédeni a szalmakalapokat. Töltött magának és beszélt. Az olajfákról, a Mausanne-les-Apilles-i olajüt?r?l, ahova a termést szállítja, a domb mögött fekv? sz?l?r? – onnan a rosé -, majd megmutatja, van id?, a szerel? csak reggel jön. Ne aggódjak, majd ? elszórakoztat, úgyis ráfér a kikapcsolódás, szívesen elvisz a Pont du Gard-hoz is. Újra megjelent Joan, a második üveggel. A küszöbre települt, el?re-hátra hajladozott, a szája mozgott, hang nem jött ki rajta.

 

   Így megy ez, hatvan éve, mondta Jean-Claude; ? már örökölte Joant, aki állítólag 1938-ban t?nt fel a beköt?út végén. Spanyolországból menekült, gyalog, a Pireneusokon meg a francia csend?rök vonalán át. Nappal aludt, éjjel ételt lopott a tizenhat éves katalán anarchista, a spanyol köztársaság parasztkatonája, valami egyenruhaféle rongyaiban, valami különös sérüléssel – talán légnyomás – ment, makogva, rendületlenül. Amikor kérdezték, kiderült, hogy nem tud beszélni, amikor ceruzát adtak a kezébe, kiderült, hogy nem tud írni. A nevét mégiscsak kiszorította: Joan. Jean Claude apja megetette, és amikor keresték letagadta. Ottragadt. 1938 óta nem mozdult ki az olajfaligetb?l. Papírjai nincsenek, hivatalosan nem létezik, és hogy mi történt vele a Pireneusok túloldalán a spanyol köztársaság haláltusája idején az sosem derül ki, mert az id? múltával Joan mind megfejthetetlenebb, csak néhány szóra reagál: anarchia, revolúció – ilyenkor hangosabban vinnyog.

 

   Jean Claude a karomra csapott – Indulás! – Azután megkérdezte: kalapom van-e? Mert a Pont du Gard-on fedetlen fejjel biztos a napszúrás. Tanácstalanságom láttán habozott egy kicsit, majd a kredenc mellett függ? szalmakalapokhoz lépett. Széles karimájú, dél-amerikai fajta volt mindkett?, olyan, amit addig csak westernekben láttam. Leemelte, óvatosan összeütögette ?ket; szállt a por az elöregedett szalmafonatokból. Jean Claude úgy helyezte a fejemre az egyiket, mintha megkoronázna. A másik az ? fejére került. Csak annyit mondott, a kalapok mexikóiak és forradalmiak. – Revolúció! – zörögte Joan, szemében zavaros rajongással – revolúció!

 

   Romos dzsipben zötyögtünk a dombok között, Jean-Claude túlordította a zörömbölést: azért a kalapok nem egészen a mexikói forradalomból valók, hanem a Viva Mariából, Louis Malle filmjéb?l, mely a mexikói forradalomban játszódik. A forgatáson Jean Claude volt a kellékes élete legragyogóbb évében, amikor rövid id?re elkalandozott az olajfaligetb?l. Az egyiket Jeanne Moreau hordta, a másikat az isteni Brigitte Bardot. Azt, amelyik most az én fejemen van, hát úgy vigyázzak rá. Az ? haját érintette a szalmafonat, az ? arcára vetett árnyékot a széles karima. Úgy fogjam, hogy ebben a szalmakalapban temetik majd; a forgatás végeztével maga B. B. illesztette a szerelmes kellékes fejére nevetve: vigye, ha annyira akarja. És ebben a kalapban benne van az ifjúság, a mozi, a menekülés a rohadt, mindig ugyanolyan olajfaligetb?l, benne van mindaz, ami lehetett volna de már nem lehet. Hát úgy fogjam. És én fogtam, és izzadó ujjaim alatt foszladoztak az elöregedett szalmaszálak.

 

   Markoltam akkor is, amikor felkapaszkodtunk a Pont-du-Gard-ra; alig láttam a káprázatos íveket, a Galliában állomásozó római légiók építészeinek mesterm?vét, csak a szélre figyeltem, bele ne kapjon a széles karimába, és odafent megbotlottam a romos hídív egyenetlen kövein, két kézzel a leveg?be kaptam, az alattomos szél pedig éppen ekkor csapott le rám.

 

   Repült Brigitte Bardot kalapja, siklott a folyó fölött, lassan forogva, mígnem elt?nt a veszedelmes zubogók fölött.

 

   Mer? szégyenkezés és kétségbeesés voltam. Felváltva próbálkoztam engesztel? és bocsánatkér? szavakkal, de minden kísérletem hiábavaló maradt, A visszaúton Jean Claude hallgatott, és le nem vette a szemét az útról. A konyhában óvatosan a helyére akasztotta az elárvult kalapot. Sután tébláboltam mögötte – menekültem volna, de nem volt hogyan és mivel. Joan t?nt föl az ajtóban; észrevette az üres helyet. Vinnyogni kezdett, aztán leült a küszöbre és hüppögött.

 

   Amikor Jean Claude felém fordult, sovány arcán elszántság ült. Hátráltam, készültem a védekezésre: én nem akartam! Sem a Pont du Gard-t sem a fejfed?t. Én csak… De Jean Claude nyugodt volt. Azt hittem, kiadta a kezéb?l Bardot kalapját? Csak nem gondolom, hogy idegenre bízta? Én Jeanne Moreau-ét kaptam. Azt hagytam veszni. Az lebeg a Gard folyó zubogóin, úszik a Rhone meg a tenger felé. B. B. kalapja itt lóg a szögön, egy pillanatig se higgyem, hogy a fejemen volt, ugyan! És örüljek, hogy megmenekült, örüljek! Töltött a roséból, a magasba emelte a poharat, és követelte: örüljek! Még és még, és még, örüljek! És én ittam, és örültem, és velünk örült Joan is, anarchiát és revolúciót nyöszörögve és Jean Claude minden pohárnál felköszöntötte B. B. kalapját, mely magányosan függött a szögön, és az éjszaka nem akart elmúlni.

 

   A szerel? érkezése után egy órával tíz üveg fanyar roséval a csomagtartóban elindultam a tenger felé. Délre megérkeztem. A nap kibírhatatlanul t?zött az aranyló homok fölött és én szégyenkezve vásároltam egy szalmakalapot; fényes volt, divatos, elszomorítóan semmilyen. Megvan ma is.

 

 

Békés Pál:

A TETOVÁLÁS

 

   Vadnai néni haldoklott. – Egy-két hete van hátra – mondta a körzeti  orvos -, érelmeszesedés, végs? stádium.

 

   Felt?nt az eltartási szerz?dést nyélbe üt?, kissé púpos ügyvéd;  sötét öltönyt viselt, hóna alatt aktatáskát szorongatott. Suttogó  utasításokat adott a fordítónak a halál beállta utáni  adminisztrálnivalókra, és tartotta a markát.

 

   Vadnai néni már csak ritkán beszélt, akkor is összefüggéstelenül.  Az id?k összekavarodtak a meszes agyban, szervetlenül kapcsolódtak  a világháborúk, a különféle terrorok és ellenterrorok töredékei.  Egyszer viszonylag kerek történetet mesélt egy gyönyör? férfiról,  aki nagyon-nagyon régen, egy emeleti erkélyen állt a Belvárosban,  hosszan beszélt, sokan hallgatták, rengeteg katona, civil és Vadnai néni a legjobb barátn?jével. Milyen szép kisasszonyka volt ? akkor.  Valaki l?tt egyet, és Vadnai néni meg a barátn?je nagyon megijedtek,  és futottak végig a Rákóczi úton, a Keletinél befordultak a Csikágó  mellékutcáiba, a Garay téren egymásra pottyanlak, és hopp! találtak  egy eserny?t. Az eserny?r?l hosszan beszélt azután. Ép volt, hibátlan,  fekete és úri.

 

   A fordító figyelmesen hallgatta a történetet, és arra a következtetésre jutott, hogy a gyönyör? férfi gróf Károlyi Mihály volt,  amint az Astoria szálló erkélyér?l kikiáltotta a Habsburgok trónfosztását  és a Magyar Köztársaságot.

 

   Az utolsó héten az öregasszonyt már nem lehetett egyedül hagyni.  A fordító odaköltözött, hogy mindenkor rendelkezésére állhasson  a kihagyó agy ritkuló szeszélyeinek. Elátkozta magát, amiért engedett  az öregasszony kórháziszonyának, s elintézte, hogy otthon maradhasson. Ápolón?t azonban nem tudott szerezni, így magának kellett végeznie  a legkellemetlenebb feladatokat. Hányingerrel küszködve cserélte  és mosta az ágynem?t naponta kétszer is. Szánalom és düh keveredett  benne a magatehetetlen test láttán.

 

   A körzeti orvos kétnaponként látogatta Vadnai nénit. A körzeti n?vér,  az orvos utasítására, délel?ttönként injekciózta.  Hosszú combú, rövid szoknyás fiatalasszony volt a körzeti n?vér; bájosan locsogva készítette el? az injekciót, s míg a t?b?l a leveg?be fröcskölt egy kevés folyadékot, vidáman fecsegett az id?r?l, az árakról. Az öregasszony közömbösen feküdt. A n?vér mindig a jobb kar vénájába döfte a t?t. Az esett kézre. Ilyenkor Vadnai néni szája megrándult.

 

   – Úgy, úgy, Vadnai néni, nagylányok vagyunk már, nem sírunk – csicseregte a fiatalasszony, majd kihúzta a t?t, eltette a felszerelést, és mentében kacér pillantást vetve az elgyötört fordítóra, távozott.

 

   A n?vér napfényt hozott a kellemes tavaszban is fülledt, hatodik emeleti  betegszobába.

 

   Egy délel?tt épp akkor csöngetett, amikor a férfi a fürd?szobában undorodva hajigálta a mosógépbe a szennyes alsónem?t. Kezet mosott,  s ahogy volt, atlétatrikóban, sietett ajtót nyitni. A n?vér megel?legezte a kacér mosolyt, letelepedett, el?készítette az injekciót, és szokása szerint felt?rte az öregasszony hálóingének ujját.

 

– Ujjuj – mondta -, ide bizony már egyetlen icike-picike szúrás sem fér, de nem ám! – Azzal felt?rte a hálóinget a másik oldalon, s ügyesen a bal kar vénájába döfött. Az öregasszony szája megrándult.

 

A n?vér kihúzta a t?t.

 

   – Úgy, úgy, Vadnai néni, nem sírunk, nagylányok vagyunk már – csicseregte, míg az alkoholos vattát a szúrás helyére nyomta.  Azután elhallgatott; szeme megakadt az alkar ráncos, szürkésfehér b?rére tetovált számon.

 

   – Nahát! – futott végig a lilára lakkozott köröm a tintakék, tántorgó számsoron – AB 30 876. Miért tetováltuk a személyi igazolványunk számát a karunkra, Vadnai néni?

 

   Az öregasszony pillantása közömbös maradt.

 

   A n?vér gyöngyházrúzsos ajka érdekl?d?en csucsorodott, csevegésre kész kíváncsisággal hajolt az atlétatrikós fiatalember felé. Kecses mozdulata  a fordító súlyos, merev nézésébe ütközött. A n? értetlenül pillogott. Becsukta a száját, s a s?r? csöndben hallatszott : nagyot nyel. A fordító szeme lassan résnyire sz?kült.

 

   A n?vér rémülten a táskába dobálta a fecskend?t, a vattát, a fal mellé húzódott, és kiosont.

 

   Este meghalt Vadnai néni.

 

 

Békés Pál

LÁNCOS BOMBA

 

            `Van egy fekete trikóm. A hátán harminc aláírás latin,

            görög, cirill, hindi, arab, kínai bet?kkel. Egy amerikai

            ösztöníj emléke. Egy gazdag városka egyeteme harminc írót

            hívott harminc országból harminc napra a prérire, hogy

            ismerkedjünk Amerikával. Amerikából nem sokat láttunk. –

            Egymást néztük.`

 

   Oly keveset tud az ember az algériai katonai börtönökr?l. A sivatag mélyén fekv?kr?l pedig szinte semmit. Például a Bir el-Keheb-ir?l. Kétezer kilométer Algírtól, a tengerparttól – se út, se vasút. Ilyen undorító hely nincs több a világon. Ezt Juszuftól tudom. – És minek hely?rség a húsz korcs pálmafa tövébe a beteg tehenek mellé? – Ezt is Juszuf kérdezte, sör mellett. A sör nem asztalon állt korsóban, hanem lábon kísért bennünket a f?utcán. Mert a mi egyetemi városkánkra hétköznap este tizenegykor lesújt az általános záróra, nehogy a tanuló ifjúságot megkísértsék a mondén söröz?k – a városi tanács rendeletet hozott, s a nyitva tartás szigorúan korlátoztatott. Az ügyesek – mint Juszuf – már délután bevásárolják napi dobozos sör-szükségletüket a szupermarketben, s azután ülnek a szállásukon, vagy sétálnak barátaikkal a f?utcán fel-alá éjszakahossziglan, hátizsákból kapkodva el? a muníciót.

 

   – Szóval mi a francnak a hely?rség a homokba? – tette fel újra a költ?i kérdést Juszuf, mivel költ? volt, az új nemzedék vezéralakja, az algíri Láncos Bomba cím? neoavantgard folyóirat szerkeszt?je (- A cím a berobbanásra vonatkozik. Érted? – kérdezte, és én megnyugtattam: – Értem.)

 

   Rejt? Jen?r?l beszéltem (homok és hely?rség mi mást juttathatott volna eszembe?) – Csülök, Tuskó Hopkins, Senki Alfonz – mondtam, de Juszuf süket volt P. Howardra, a negyedik doboz Budweisernél tartott, és csak önmagát akarta hallgatni.

 

   – Tudod, mi van Bir el-Kehebben, öreg? – kérdezte. – Mindenkit öregnek szólított, a fordulatot a híres spirituálé- ból emelte szóhasználatába, az `Old Man River`b?l; igaz ugyan hogy az Old Man River, a Vén Folyó a dalban csupán a Mississippi “megszólítása” de Juszuf ezt nem tudta, vagy nem érdekelte, Old Mannek szólított mindenkit, a lányokat is.

 

   – Tudod mi van ott, öreg? Na mibe, hogy nem tudod? Egy rohadt nagy sitt az egész. Nagyobb a fogda, mint a legénységi háló! – És a nappal izzó, éjjel dermeszt? barakkról beszélt, ahol tízen fekszenek egy cellában a sívó betonon, és ízületeik sorsa két hét alatt megpecsétel?dik egy életre – de ez még a legkisebb ár, amit az ember a Bir el-Keheb-i fogda-beutalóért fizet. A legdrágább az anyag. A szer, amit a foglyok konzervdobozban erjesztenek. Az alapja valami pálmaerjesztmény meg kaktuszkivonat, ha ugyan van benne alap és nem csupán adalék az egész, na azt aztán ne tudd meg; tehénsz?r, teveszar, fegyverzsír, kerozin, ki tudja mi, összef?zik, amit csak a sivatag meg a hadsereg nyújthat. – Tudod milyen az, öreg? Röpülsz t?le, mint akinek rakétát dugtak a seggébe, pörögve röpülsz a Szahara fölött, aztán zuhansz és két napig okádsz! És nem lehet megúszni öreg, ha egyszer ott vagy a fogdán, innod kell bel?le, és rámegy a gyomrod, a beleid az agyad, mindened, és fizetned kell érte a régi foglyoknak, akiknek már rámentek a beleik meg a gyomruk, meg az agyuk, mert ha nem, akkor még rövidebb ideig tart az egész, mint ha fizetsz és megiszod. És tudod miért kerültem én a Bir el- Keheb-i hely?rségbe, meg a fogdába? – kérdezte Juszuf, míg fel-alá jártunk a sörrel a sterilen tiszta városka vöröstéglás házikókkal szegélyezett f?utcáján – tudod te azt?

 

   Költészeti estr?l jöttünk éppen, Juszuf frissiben angolra fordított verseit olvasták fel a Drámatanszék diákjai. köztük f?m?vét – ? nevezte így – egy érzéki dialógust n?i és férfi hangra. A dialógus egy képtelen találkozásról szólt, egy 1970- es augusztusi éjszakáról, arról, milyen láng lobbant a lepusztult algíri el?városi vasúton a Credit Lyonnaise oráni fiókja cégvezet?jének gépírón?je és a forgalomirányító- csoportf?nökség helyettes vezet?je közt hajnalban, a helyiérdek?n, és miként fogant a zárhatatlan ajtajú szolgálati fülke ragacsos ülésén Juszuf, a Láncos Bomba f?szerkeszt?je.

 

   A versnek nagy sikere volt, bár Juszuf kritizálta a fordítást, és az est végén felolvasott néhány strófát arabul – csupán a hangzás végett.

 

   – Na, ezért kerültem Bir el-Kehebbe. Mert híre ment, hogy pornográf. A bevonulás el?tt egy hónappal jelent meg, és az ilyen salakot mint én, a hadsereg tanítja móresre. Úgy, hogy elássa a sivatagi hely?rségekben egy évre. Hallottál már ilyet öreg? Hát van ilyen öreg?

 

   – Igen, hallottam – mondtam, – igen, van ilyen.

 

   – Rohadt arabok – csikorogta Juszuf fémesen, mintha a sörhöz hozzányelte volna a pléhdobozt is. – Arab vagy te is. – Én!?! – el?ször hallottam ordítani. – Berber! Kabíl! Ni ezer évvel az arabok el?tt voltunk Afrikában! – Bocs – szabadkoztam – Honnan tudtam volna? Arabul írsz, meg a neved is… – A név? – röhögött – a név? Oránban egy zsúfolt utcán elordítod magad, hogy Juszuf! erre odafordul az emberek harmada, aztán, hogy Ahmed! akkor a másik harmada, aztán, hogy Mohamed! akkor a maradék, és aki mégsem, az turista. A név? Kabíl vagyok!

 

   El?kotort a hátizsákból még két dobozt, az egyiket a kezembe nyomta, és a karomba kapaszkodott.

   – Milyen volt a vers? – A mellem közepéig ért, fölfele nézett, a szeme szénfekete, a haja valószín?tlenül s?r?, vékony alakja enyhén remegett az októberi h?vösben – De ?szintén! – Válaszra készültem, teleszívtam magam leveg?vel, de bármit mondtam volna is, nem érdekelte, csak egyvalami:

   – Megérte, öreg? A Bir el-Keheb-i fogdát megérte?

 

   – Megérte.

 

   Egy darabig némán róttuk a f?utcát a dobozokkal, Juszuf az Algériából érkez? szörny-hírekr?l beszélt, a tévé naponta újabb mészárlásokról tudósított: téboly tömeggyilkosság, elmetszett nyakak, kiirtott falvak. Juszuf még egy és még egy és még egy sört nyitott – rövidesen szelíden hozzádöntöttem egy házfalhoz, és kivettem a kezéb?l az utolsó dobozt.

 

   – Megölnek – mondta. – Hazamegyek, lefekszem aludni, álmomban levágnak mint egy csirkét, nyissz.

   – Ugyan – mondtam, mert mi mást mondhattam volna. – Mint egy csirkét! Tudom, hogy megy ez! – Ugyan Juszuf.

 

   – Erotikus költészet, mikor l?nek, ha nincs csador? A Láncos Bomba f?szerkeszt?je, mikor elvagdossák a torkát annak, aki nem imádkozik napi ötször? Polgárpukkasztás meg neoavantgárd? De marha okos srác vagyok én, mi, öreg?

 

   Alig tudtam elvonszolni a szállásunkig. A lift nem m?ködött, gyalog toltam-húztam fel az ötödikre, a szobájáig. Üggyel bajjal nyitotta az ajtót, miel?tt bezuhant volna, megkapaszkodott a félfában és azt kérdezte: – De ugyehogyugye baromi jó volt a vers az oráni cégvezet? gépírón?jér?l meg a forgalomirányító csoportf?nökség vezet?helyettesér?l, meg az algíri helyiérdek?r?l, meg a zárhatatlan szolgálati fülkér?l, és olyan baromi jó volt, hogy megérte, ugyehogyugye?!

 

    Én meg azt mondtam: – Baromi jó volt, Juszuf.

 

 

MTI

[origo]

mek.oszk.hu

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1144 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva