*
Árva senkiként
kóborolok poros utakon,
túl már az ifjúként
álmodott biztonságos világon.
A pokol ontja rám tüzét.
Alattomos zöldes nyálkát
úsztató vizet merek piszkos
tenyeremmel szomjúhozó számhoz.
Nem segít, csak torkom ég
a mocsoktól még jobban
s a por gyűlik lábamhoz.
Múltam omló hegye szakad rám,
s temet el örökre.
Testem szűk palást lelkemen,
ledobom magamról és nyomtalanul
tűnök el a semmiben.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.21. @ 05:16 :: Tiszai P Imre