Nyárba csomagolt emlékeket teregetek,
Rongyos szellőbe kapaszkodott terheket temetek,
A szín mi maradt, de az is csak az örömmel korhadó,
Vályogfalon kapaszkodó, napfényért kolduló.
Messze, ím bölcsőm, mely egy nyikorgó fa lett,
Tömött szalmapárna, benne pár tücsök, hangya, sok szeretet,
És ha az álmaimat, a huzat húzogatta kifele az ablak alatt,
Könnyeskedve nem borulok gyászba, a java velem maradt.
Tán a felhőket is lopkodva batyuba tették felettem,
A tarló sem úgy szúr, mint hajdan, mikor mezítláb nyestem,
S a kenyér sem zamattól ropog számban, lehet bármily fehér,
Mert a nagyanyám kemencéje, kihűlve is többet ér.
Ma meg, se felhő, se tarló, se széna-szalma,
Csak az árnyékokban bujkáló emlékek aszalva,
S előttük én, vagy mögöttük… ki árkokat rajzol arcára,
kényelmesen süppedve e korba, a padládán ülve-várva-állva.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.16. @ 06:00 :: Thököly Vajk