Sonkoly Éva : Fogyó méltóság – 3.

Egy pillanatra összenéztek… *

 

 

Jani az inas szinte futva igyekezett a hosszú folyosón mikor a lépcsőre lépve megbotlott a szőnyeget leszorító rézpántban, amely a reggeli fényben csillogott, mintha aranyból készült volna. Ancsa fényesítette, nagyon mélyre hajolva, gondosan, apró kemény dörzsöléssel, simogatással. A folyosó magas, keskeny ablakán bekandikáló napfény élesen kirajzolt mindent. Ancsa ruhája kicsit félrecsúszott. Jani lehajolt, megigazította a szőnyeget, s észrevette a lány nyakát, azt a kis részt, ami kilátszott a ruhájából. Egy pillanatra összenéztek. Ancsa gyorsan megigazította ruháját, Jani zavartan pislogott. Elhadart egy bocsánatot, aztán megállt a lépcső aljánál. Visszanézett, s az este jutott az eszébe.

— Szegény lány! — gondolta.

— Ancsa! — súgta vissza —, este beszélhetünk?

— Ha akarod… — pirult el a lány nem is tudta, hogy miért —, tudod, hogy vendégek lesznek?

— Pont azért, amíg Kapolcsy nagyságos úrékkal vacsoráznak — s felfelé intett, a dolgozószoba felé ahonnan jött.

— Tudod, hogy a Méltóságos asszony rosszul van? Pisti most futott orvosért… — súgta Ancsa.

— Estére elmúlik — mondta Jani —, majd megyek — s elsietett.

Üzenetet vitt a konyhára. Vacsorát rendelt a méltóságos úr, négy személyre, ünnepi vacsorát.

 

Ezalatt Pisti Szombathy doktor házáig futott. Alig kapott levegőt mikor benyitott.

— Doktor úr, siessön! A Méltóságos úr üzeni, möghal a Méltóságos asszony… — hadarta össze-vissza.

— Dehogy hal Pisti, dehogy, csak rosszul van. Kocsit küldött a Méltóságos úr? — kérdezte a doktor.

— Azt nem, csak üzenetöt — lihegte Pisti, s leguggolt a fal mellé.

— Megyek már, megyek — mondta a doktor, s pakolt a táskájába.

Azon a napon kora reggel Izabella arra ébredt, hogy alig kap levegőt. Mintha valami fojtogatná ott belül, a mellkasa is összeszorult. Külön szobában aludt egyedül. Már régen elhagyta a közös hálószobát, mikor először hallott férje kicsapongó életmódjáról. Mióta kezébe vette közös életük még megmaradt darabjait, egyensúlyozott az őt illető tekintély, pénzügyi biztonság megtartásáért. Gyerekeik felnőttek már, kirepültek óvó tekintete alól. Lánya néha jön, fia alig.

— Olyan, mint az apja — gondolta, s ettől a felismeréstől mindig szédülni kezdett. Várt. Már másodszor csengette Ancsát, hiába.

— Korán van még! — gondolta, s az ágyra hanyatlott. Barna fürtjei elszabadultak, tört szép vonásai körül kígyóztak a párnán. Még most is szépasszony volt, túl a negyvenen, de néha olyan öregnek érezte magát, annyira elhagyatottnak. Akkor jöttek a rosszullétek.

Mikor megérkezett az orvos vizsgálat után rosszallóan csóválta a fejét. Hosszan gondolkodott, aztán kezdte mondani:

— Méltóságos asszonyom környezetváltozásra van szükség. Javaslom újra az utazást, az Adriai tenger levegője jót tesz.

— De, doktor… — kezdte a méltóságos asszony.

— Tudom, tudom, a birtok, a gondok. Tanácsolom a Méltóságos asszony egészsége érdekében. Most nem kellene mással törődnie, mert ugye csak egy életünk van. Kérem, javaslom az utazást! Felejtse el, hogy mi van itthon! Khmm…

— Miért, mi van itthon? — kérdezte Izabella. — Maga tud valamit doktor, s azt nekem is tudnom kell! Emlékszik? Megegyeztünk… maga segít nekem élni, mint orvos, s én hálás beteg vagyok, tudja! — mosolygott Izabella, remélve, hogy egy kis pénzre utalva megoldja a doktor nyelvét.

— Méltóságos asszony, nem szabad felizgatnia magát — szabadkozott a doktor mosolyogva, s leült pedig már a kalapja is a kezében volt.

— Meséljen! Mit nem tudok még, Róla? — kérte Izabella.

— Tegnap felkeresett a Méltóságos úr. A szobalányuk, Ancsa öccse érdekelte, a Pisti, de hát mit tudhatok én róla?

— Tudhat, nagyon is tudhat! Nem születik gyerek a tudta nélkül doktor.

— A születésénél persze, akkor ott voltam.

— És? — csattant fel Izabella hangja.

— Meghalt az édesanyja.

— Tudom, ne beszéljen mellé, a lényeget akarom! Ki a gyerek apja?

— Nem látta még Pistit Méltóságos asszony?

— Nem! — döbbent meg az asszony. — Kellene látnom? Mondja, kellene?

— Nem ártana, de nem én szóltam. Én az utazást, a pihenést javaslom tisztelettel! – mélyen meghajolva távozott.

 

Izabella hívatta Pistit. Lelkileg felkészült a találkozásra. A szalonban várta. Saját szemével akarta látni. Meglátni benne azt, akivel élte az életét. Az ő gyerekei alig hasonlítanak a férjére.

Ancsa gyorsan megmosdatta, rendes ruhába öltöztette öccsét, ráadta mezitlábára ünneplő cipőjét, ami még nem is volt rajta. Izgatottan dobogó szívvel kísérte az ajtóig.

A kisfiú belépett a pompás szobába, köszönni is elfelejtett. Ámulva nézett körbe. A falakat borító selyemtapétán végigfuttatta a szemét, majd a kis rózsafából készült asztalt csodálta meg, amelyen egy újság volt, s a hímzés, amelyet most tett le a méltóságos asszony, aki érdeklődve nézte őt.

— Jó napot kívánok Méltóságos asszony! — köszönt kicsit megkésve illedelmesen, s közelebb lépett. Egyenesen a puha süppedős szőnyegre.

— Mintha fűben járnék — suhant át rajta az érzés. Eszébe jutott Ancsa intelme:

— A szőnyegre ne! — már mindegy, gondolta.

— Gyere közelebb! — hívta Izabella, s félrefordított fejjel nézte, vizsgálta az arcát. Pisti szótlanul állt. Szeme áthatolt a redőzött csipkefüggönyön, a távoli dombok felé, oda, haza, s megnyugodott.

— Hívatni teccett! — szólalt meg határozottan, kis tízéves fejét felemelve.

Izabella csodálkozva nézte ezt az ismerős magabiztos kis tekintetet a dús sörét szemöldök alatt, s hirtelen valami melegség öntötte el a szívét, régi emlék. Első találkozásukkor nézett rá a férje ezzel a kíváncsi, várakozó tekintettel. Az mégis más volt… de a mozdulata, ahogy… Igaz lehet, gondolta.

— Ki az édesapád? — kérdezte, pedig nem ezt akarta mondani.

— Balogh Vince vót, a kertész, hát itt dógozott a kastélyba! — felelte a fiú. — Meghót!

— Tudsz-e olvasni?

— Tudok hát, pízt is! — mondta önérzetesen.

— Könyvet láttál-e már?

— Óvastam is, hát mondom, tudok én mindönt! — húzta ki magát Pisti.

— Gyere nézd ezt! — elé tette az újságot. — Olvass nekem valamit!

Pisti leült a székre.

— Olyan jó puha! — gondolta.

Kezébe vette az újságot, s nézte, csodálta. Ilyet még nem látott.

— Olvass! — biztatta Izabella.

— Tolnai Világlapja. Szépirodalmi… képes… hetilap — olvasta lassan, gondolkodva.

Izabella csodálkozva nézte.

— Ki tanított olvasni? — kérdezte.

— Sénki, csak úgy magamtú, mindig kérdözgettem, oszt Ancsa monta a betűket.

— Lapozhatsz is, mit tudsz még? — kíváncsiskodott az asszony.

Pisti kettőt is lapozott mikor megállt a szeme, s betűzte:

„A százezer forint. Írta: Ady Endre”

— Hű, ha neköm ennyi pízem lönne! — sóhajtott.

— Az nem neked való írás, elég lesz. Látom igazi kis tudós vagy — s el akarta venni a lapot, de Pisti némán mozgó szájjal olvasott még valamit.

— Mondd!

— Aforizmák, az mög mi? — kérdezte.

— Olyan igaz gondolatok.

— „A legnagyobb bűnöknél gyakran enyhítő körülményeket tudunk be, a legkisebb balesetnél soha.” — olvasta, s átnyújtotta a lapot az asszonynak, aki elgondolkodott a hallottakon.

— „A legkisebb baleset…” — visszhangzott a fülében.

— Mit szólnál hozzá Pisti, ha itt lakhatnál a kastélyban? — kérdezte Izabella.

— De, hát itt lakok én most is, ott a kastély istállójába aszok, oszt igön jó neköm ott! — mondta önérzetesen.

— Azt gondoltam, hogy itt közel hozzám. Tiéd lehetne a nagy fiam régi szobája.

— A Méltóságos úr fijájé? Nem löhet az! — rázta a fejét a fiú.

— De bizony lehet, nevelőt is keresek én neked, a legjobbat! — mondta az asszony, a vitte magával, mint talált kincset. Célját az életének.

 

Az épület másik szárnyában Békéssy Barna miután megtudta, hogy Izabella rövidesen elutazik, nyugtatta magát, csak a szokásos nyavalyája újult ki. Ebéd utáni sziesztáját most szokásától eltérően a dolgozószobájában töltötte. Pipára gyújtott, illatos füstfelhőbe burkolózva szövögette álmait. Izabella pár hétig távol lesz, addig, ha minden sikerül rendezi a váltó ügyét, s marad még ideje viszonozni Kapolcsyék látogatását is. Talán kettesben maradhat valamikor Annabellával. Lehunyta a szemét, felidézte azt az egyetlen meghitt alkalmat, aminek emlékétől nem tud szabadulni, s nem is akar. Bármi történjen, kell neki ez az asszony, s eddig mindent elért, amit nagyon akart.

— Sikerülni fog! — biztatta magát, s töltött egy pohár bort, várta az estét.

Még alig alkonyodott, mikor Kapolcsy nagyságos úrék kocsija megállt a kastély előtt.

Jani messziről látta a kanyarnál erre tartó vendégeket, rohant fel a lépcsőn a Méltóságos úrhoz. Apró koppantás után szinte berontott a dolgozószobába. Akkor vette észre, hogy nem kellett volna ennyire sietnie. Békéssy Barna az elhúzott függöny mögött állt, s izgatottan figyelt kifelé már fél órája.

— Méltóságos úr, megérkeztek a vendégek!

— Mit rohangálsz, magam is látom! — mondta dühösen a leselkedésen kapott úr.

Sietett le a lépcsőn, ahogy csak tudott elébük. Módja volt kezét nyújtani Annabellának. Jani is ott szorgoskodott, vitte a csomagokat az elkészített vendégszobába.

A lovász gondjaiba vette a fáradt lovakat. Bekötötte őket az istállóba, s szólt Pistinek, hogy hozzon friss abrakot a lovaknak.

— Én? – kérdezte Pisti. — Hozhat Pétör bá’ is, mijjé én?

— Hinnye a nemjóját, neked mi a fene bajod van? Miuta a Méltóságáná vótá csak űsz itt, mint aki nagy gondba van…

Azzal megkapta hátán az inget, s kipenderítette az istállóból.

— Szalaggy, mer baj lösz! — szólt még utána.

— Baj ám, csak gyűjjön haza a Méltóságos asszony arrú a tengörpartrú — motyogta maga elé Pisti.

 

Vacsora után a férfiak elvonultak egy kis szivarfüst mellett diskurálni. Jani eléjük tette a bort, poharakat, s várt.

— Elmehetsz, ma nem lesz már dolgod! – szólt a méltóságos úr.

— Egészségedre Berci barátom! — emelte poharát Kapolcsy Bertalan felé.

Ittak, beszélgettek.

— Hallottad Barna a balkáni híreket? — érdeklődött a nagyságos úr.

— Bolondság, nem lesz abból komoly baj, Románia csak fenyegetőzik.

— Nem úgy van az, ott már mozgósítások vannak. Ki tudja mikor ér idáig… — s elhallatott a nagyságos úr.

— Háború? Itt?

— Minden meglehet, ahogy a dolgok állnak, ott! — s töltött a nagyságos úr magának.

— Háború… pénz… — nézett az üres poharába Békéssy Barna —, apropos, pénz! Nagy bajban vagyok barátom! Csak Te segíthetsz — nézett komolyan a szemben ülőre.

— Parancsolj, kérlek! Ha tudok, szívesen! — s kínosan nyelt egyet, mint aki verembe esett.

Békéssy Barna gyorsan elhadarta a váltó történetét, némileg kozmetikázva a létrejöttét, s elé tett egy papírt.

— Ennyire lenne szükségem, egy héten belül. Számíthatok rád?

A nagyságos úr cvikkerén át nézett a papírra, majd leejtve azt, elsápadt…

— De ez, ez nagyon sok pénz!

— Tudom én is, de ennyi kell! Érted?

— Értem Méltóságos úram, csak ennyi az összes lekötött pénzem egy pesti bankban. Otthon nem tartok ilyen nagy összeget…

— Gondolom, de megér a mi barátságunk egy pesti utat! Vagy nem?

— Hogyne, készséggel! De hát az idő, az olyan kevés…

— Ugyan, ha csak ez a baj… reggel kocsival magam viszlek a városba a vasútállomásra. Egy nap alatt csak elintézed?

— De a feleségem?

— Ne aggódj, jól meglesznek Izabellával. Régen találkoztak, biztosan van miről beszélgetniük…

— Hát nem bánom, legyen! — egyezett bele a nagyságos úr.

— Erre koccintsunk, barátom! — veregette vállon Békéssy Barna a legjobb barátját.

 

Legutóbbi módosítás: 2010.04.02. @ 16:17 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 579 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"