Nagy Horváth Ilona : Csendek

 

Tavaszt borzong a víz,

borostyános fák alatt

apró arany tavak,

körös körül sír,

majd vállamra borul

langy öleléssel

a nap.

Bizonyos helyekről másképp

látszik minden.

Távolabb vonat siet

dolga után,

földre zuhant felhőkön

simít a szél,

ágak fodra ring

lustán kinyújtott lábam

előtt,

gyűrűző álmos képelegy,

megállapodtam.

Sokadszor,

itt és most, magammal.

Jó ez a csend.

 

Eljövendő évek

lépnek zörrentve  tavalyi

avart a tölgyek között,

világkabátomban saját vérköröm

hűvöse jár,

megállnak odabenn a bolygók,

valami zajtalan,

félálmos béke jő.

Odakint

rezgés, lángok,

levélsusogás, víz.

Felkavarodik

olykor,

majd elül olajágas csendben

a jövő.  

 

Azt mondják,

tágul a világegyetem,

s ha így,

tőlem ez az ágfirkás felhőszín tó

egyszer csak ellép.

El a fák is, a vonat,

és hozzájuk képest én majd szűkülök,

míg pont leszek ebben a képben,

s velem talán a pad.

Azután még jön egy pillanat,

amikor éppen eltűnök ,

s hozzám képest már mindegy,

hol futnak a sínek,

merre bólogat a tölgyes,

hol lesz pont a pad.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 303 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.