Nagy Horváth Ilona : Álmos

Ma olyan fájósan

ébredtem megint,

ma csüggedtek voltak

újra a fák,

amerre mentem,

a tó arcán

szürke ráncok,

esti gallyak,

ma elmaradtak megint

a reggeli táncok.

A levegő lassú volt,

a verebek sötéten,

fegyelmezetten ültek a dróton.

Hazamentem hozzád,

kedvesem,

kézen fogtalak,

ledőltünk, és együtt

néztük elalvásig a falat,

te, az én nincstelenségem,

s magam,

a senki.

Álmomban megnéztem,

hol lakik az isten,

ott, ahol a betonút

alábukik valami fehér

óceánba.

Mellettem ismeretlen idős nő állt,

előre néztünk,

az érkező tajték felé.

Megmerülve átölelt

egy pillanatnyi béke,

míg tüdőm feltelt

mennyországgal,

vége hossza nincs

hullám ringatta ernyedő

tagjaim.

Vártam a fuldoklás

görcseit,

de csak az élet vonaglott

meg bennem,

aztán elsimult.

Nem voltak fények,

hullámzó opálos végtelen

csendbe merül odaát

az ember.

A túlfélen partra tett az út,

az odaát szerint

még ideátra kellek.

A nőt többé nem láttam sehol.

Nedves kavicsok a talpam

alatt.

Égő csipkepokol,

így mutatta itt magát

az én utam,

vége-hossza nincs

szembesülés,

hogy minden máshogyan

mozdul, mint merre

kezem emelem.

Szívemre szorított érintések,

belém írt betűk, sorok,

tanulság,

lecke,

törvény,

ha jó volnék,

már akkor is rossz vagyok.

Vállamon alba,

szolgállak,

utam,

lángodon

melegszik a remény,

a szegények szalonnája.

Korom terül,

vonatok érkeznek sikoltva

az állomásra.

Legutóbbi módosítás: 2010.04.07. @ 17:31 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 314 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.