Marthi Anna : Ember ösvényen

 

 

a költészet napján

 

 

 

Száraz szótlanságba mártózott a kék ég,

Higgad a tél lebenyén a hűvös napnyugta,

Szendergő arculatot ölt az ösvény,

Ember: látod? Ismét magadra vagy…

 

Zsebretett utakon, fák öléből kimozdul,

Az időtlenséggé zavarodó vén idő.

Fehér haján, rét hótakaróján,

Szürke trabantban döcögő férfi jön.

 

Szúrós parázs szemekkel álldogál a tájban,

Kinézne e hirtelen világból.

Keresgél és hallgat tétova magányban.

Arcélén fennakadt az ősz.

 

Búcsút int a rejtett ösvény.

Kiszárad a szélből a szusz.

Ő mély-meleg olvadásba bámul.

Szerelmet hagy maga mögött.

 

Tavasz-karú messzi langyot érez,

Szürke kabátján megborzong a gallér.

Ecsetbe zárná most ezt az egészet,

Ám mégis inkább tovadöcög.

 

Nem tépték ki a fák az éjet.

Nem rínak üresen a fészkek.

Nincsenek már nyomok az ösvényen,

Csak szárnyas lelkem tovább bolyong.

 

https://7torony.hu/media/Mondom%20a%20versem,%20mondj%C3%A1k%20a%20versem/Marthi%20Anna/Ember%20%C3%B6sv%C3%A9nyen.mp3

Legutóbbi módosítás: 2010.04.11. @ 09:00 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1338 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak