Hajnalban a néptelen utcán
láttalak a sarkon…
Hátizsákod a válladon,
sapkád sem hiányzott…
Szemellenzője alól szkeptikusan
kémlelted
a buszmegálló aszfaltját.
Még a Hold kráterei felé fordultak
a napsugarak,
s dünnyögve görbítették
hátukat
a város ezernyi mocska
ellenében
rejtőzködőn, akár
virágsziromban a harmat.
Én fűtöttem a kocsimban,
mert az éjjel még
fagyott…
Megborotválkoztál.
Szemeid szúrósan meredtek
lelked tüskéire
nem feledve kínjaid,
mit az éj öle
csönddé könnyezett.
Fekete lepke lebbent
álmaidba
megroppantva
gerinced ívét
zordan libbenve estél
a semmibe,
akár egy bábu…
Hernyókra gondoltam éppen,
s Dsuang Dszi álmát faggattam,
miközben a kihalt utat néztem
valahogyan feledtem a sebességet,
s olyan százzal mehettem…
Zavarban voltam,
mint aki immár
kétezer éve hiszi
a maga igazát
megborzongatott a híd
tetején felbukkanó
biciklis alak…
E.T. is lehetett volna,
de nem őrizték fák és csillagok.
Vállat vontam
miközben egyre mosolyogtam,
hisz egyre bizonytalanabb
voltam…
A város kietlen,
s ismét ugyanoda tartunk mi ketten,
míg a szivárvány lilán
csukódik,
akár költeményben a kép.
Álombeli pille
immár táncol a napon
míg magában töpreng a
nagy igazságokon…
Legutóbbi módosítás: 2010.04.04. @ 07:04 :: M. Fehérvári Judit
