Éltem, és ebbe más is belehalt már
József Attila
Nagyon fáj, tudod? Még mindig
nagyon fáj!
Pedig hány éve is annak már?
Fölkeltél az asztaltól, felvetted másoktól
kapott kopott kabátod.
Köszöntél Etusnak
és a gyerekeknek.
Zsebedbe három utolsó
leveled tetted,
és megindultál a sáros-havas úton
a szárszói posta fele.
Elindult akkor minden:
nemzet pusztulása, szerelmek halála,
az ember hallhatatlan magánya,
de te már mentél visszafoghatatlan.
Nem mondom én – hogy mondhatnám? –,
hogy megérdemelted sorsodat. De
hogy várható volt, azt tudom: és tudtad.
Hisz még nem nagy az ember, és te törpék
közt voltál hatalmas.
Csak hát k?be
tejfoggal haraptál; mindig siettél –
bár el nem maradtál -, és nem csak
makacsul mondtad, élted is vélt igazad.
És töltött fegyver helyett – mit az ember
szívének szegezhet – a vonatkereket vetted.
Nagyon fáj, tudod? Pedig hány éve
is már annak?
Bár születtél volna Indiában,
hol éjjel a vadak zöld szeme
cikkan a dzsungelen által, és
nem ezen a Tiszatájon,
hol vadak közt élted le életed.
Bár ott ülhetnél még csillámló
sziklafalon, és kedves vacsorád
melegét élveznéd: ami Neked
sohasem jutott!
1905-ben születtem Budapesten, görög-keleti vallású vagyok.
Templomok nártexében, homlokzatán olvastam én olykor:
„Tebenned bíztunk eleit?l fogva:
Uram, téged tartottunk hajlékunknak!”
Err?l én ezt gondoltam: magamban bíztam eleit?l fogva –
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek.
Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Nem mintha nem hittem volna Istenben, Jóságában, Erejében, Igazságosságában, Dics?ségében, csak hát harminckét év nyomorúsága tanított meg inkább bízni magamban, mint benne: hisz rajtam ? nem segített soha (akár mások sem), hozzám ? nem szólt (akár mások sem), és nékem ? ég? csipkefenyérben – se borban, se kenyérben – meg nem jelent. Sem bármi más módon sem: soha.
Különbség tétessék ember és Isten között!
Egyébiránt 1905-ben április tizenegyedikén születtem.
Bizony, azon a napon, mikor a muhi síkon zajlott a tragikus ütközet Batu és IV. Béla hadai közt, és amely nap nyomán országos lett a pusztulás.
Magam is, igen: országos voltam a pusztulásban.
Nem is sokkal utánam, egy ország feküdt vonatok útjába.
Mert én végül odafeküdtem, a csihogó alá.
Tudom: sokan kétségellik, sokan gondolnak és mondanak mást.
Aláestem – mondják.
Tán részegen estem alá: át kellett volna mennem a síneken, de közébük estem.
Így mondják, bizony: de nézzétek meg csak elvágott testemet!
Lehet-e csihogó alá esni úgy, hogy fej alatt metsz?djék el egy volt ember, és két maga elé emelt karját is átvágják a kerekek.
Jaj, már! Ugyan!
Hát hogyan lehetne?
Még az sem lenne igazán igaz, hogy alávetettem magam a csihogónak: ó, dehogy is!
Nem vet?dtem én: szelíden, megadón magam néked Uram, ráfeküdtem a h?vös sínre. Karjaimat letettem, mintha csak napozni akarnék, holott december volt, szürke-s?r? december, homályos, naptalan.
Mégis úgy feküdtem a végtelenbe futó sínpárra, megadón, mint aki napozva pihenni készül.
Szerettem napozni, igen: nagyon szerettem napra feküdni…
Talán azért, mert a naptalan Ferencváros mélyén születtem, a Gát utcában, egyemeletes kis ház földszinti szoba-konyhájában, hová soha be nem sütött a nap.
Utóbb megismertem – hej, be jól megismertem – a külvárosi utcákat, tereket is.
Ismertem én például a Mátyás tér négyes számú házat; a Pászty rokonánál olyan jó felvágottat ettem mindig. ? adott volna többet is, de szégyelltem volna már olyan nagyon sokat enni, amennyit szerettem volna.
Mi van ezen sírnivaló?
Más is szégyelli magát: én másoktól tanultam szégyellni magamat!
Az Óriás uccán mentem oda, mikor hordtam a tejet Makaiéknak (a Szigony uccán át): olyan sokat bámészkodtam az uccán…
Sietni kellett volna, de istenem, mért siettem volna?
És ott volt az Üllei út 63. harmadik emelet.
Titelék.
A Titelék Margit nev? lányával játszottuk els? erotikus játékainkat; abból állt az, hogy ? megmutatta nekem, mi van a bugyijában, én megmutattam neki a magamét.
Remek játék volt, míg komollyá nem vált.
Kés?bb: f?leg a Gyömr?ivel.
Hej, be komollyá vált az a szép játék!
Apám – néhai József Áron – három esztend?s koromban kivándorolt, engem pedig az Országos Gyermekvéd? Liga Öcsödre adott nevel?szül?khöz. Itt éltem hét éves koromig; már ekkor dolgoztam, mint általában a falusi szegénygyerekek – disznópásztorkodtam.
Öcsödön rossz volt: kellett volna két kis ló, kis n?, kis eke, kis ház, kis kutya, kis csikó, kis kasza, kis búza – minden arányosan hozzám, mint ahogy minden arányos volt a nevel?apámhoz.
Vajon arányos-e hozzám most minden, ami van?
Arányok: no, arról annyit mondanom kell, hogy egész életemben aránytalan voltam: aránytalanul remek, aránytalanul meleg lelk?, aránytalanul rossz, aránytalanul rideg.
Csakhogy most mindenki így szól: a tragikus sorsú.
Tragikus sorsú lettem volna?
Én igazán, sokáig vidám és jó voltam.
Néha tán konok voltam: konok bizony, ha úgy éreztem, létbevágóan fontos dologban bántották vélt igazamat.
Mert vélekedtem: olykor vélekedtem.
Vélekedtem nyilvánvalóan és nyilvánosan, mert megadatott a megírás képessége.
Jut eszembe: ezt, ezt talán mégis T?le kaptam.
Mert hogyan is lehetne magyarázható, hogy a Gát utca legmélyebb sötétjéb?l csillagos égre emelkedett Költ? lettem.
– folytatódik –
Legutóbbi módosítás: 2010.04.10. @ 13:28 :: Kavyamitra Maróti György