Visegrádon – a földi paradicsomban – a fellegvártól a palotáig legörbül? márványlépcs?k mentén teraszos kertek húzódtak abban a szép, régi id?ben.
Nyári alkonyokon, mikor már megenyhült kissé a meleg, azokban a kertekben szeretett sétálgatni, elmélkedni, világnak sorsán, haladásán töprengeni a Király. És minthogy ennyire szerette ama kerteket, minden koron a legügyesebb, legszorgosabb kertészeknek kellett munkálkodniuk ott.
Egy napon, Karcsi kertész is éppen szorgoskodott az egyik függ?kertben, gyomlált, öntözött, mi egyéb.
Egyszerre hirtelen-váratlan elborult az ég, és azt látta Karcsi kertész, hogy fenyeget?en, kitárt karokkal, egyik csontkezében pallossal j? felé a halál szörny?séges csontváz képében.
Öntöz?kannát, kapát, lapátot maga mögött hagyva, lélekveszítve futott Karcsi kertész a királyi lakosztályig, és lihegve szólt Mátyáshoz:
„Add, fölséges Királyom leggyorsabb paripádat, adsza hamar!”
„Aztán hová oly sietve Karcsi fiam? Mi lelt?”
Így meg úgy volt, meséli a kertész.
„Én, uram Királyom, kertedben dolgozgatám, mint annyiszor másszor, mikor láttam ám, hogy kitárt karral jön felém a Halál, és fenyeget, hogy még ma magával visz sötétség honába. Hát gondoltam, elkérem leggyorsabb lovadat, és hamar elnyargalok Budára, ott nem talál rám a Halál.”
”Gondolod fiam, Károly kertész, hogy ily módon kikerülheted rendelt sorsodat?” – töprengett Mátyás, mintegy magának. – „Nem hiszem én ezt!” – f?zte még hozzá, de aztán – mert jólelk? is volt a mi nagy uralkodónk – parancsot adott, hogy adják a visegrádi istálló leggyorsabb paripáját a kertésznek.
És Karcsi kertész hamarosan már vágtatott is Buda felé.
Alkonyatkor, mikor mélyebbé vált Visegrádon a csönd, és a madárkák megh?lt fészkeik szélén fújták napbúcsúztató dalaikat, Mátyás kisétált kedvelt kertjébe, és lám: összetalálkozott ? is a halállal.
Ám az újjászületés korának bölcs uralkodója nem ijedt meg, hanem keményen rászólt a csontgy?jteményre:
„Jó hogy látlak, félig se barátom! Hát mondd csak! Miért rémisztgetted te az én Karcsi kertészemet, miért fenyegetted?”
Válaszolta a Halál erre:
„Én? Nagy Király! Én nem fenyegettem ?t! Mindössze kitárt karral csodálkozásomnak adtam hangot: hogy hogy ? itt van még, Visegrádon, mikor nekem este Budáról kell elvinnem ?t?”
Mátyás elgondolkodva a sors különösségén sétált tovább szép és illatozó kertjében…
