Ajánlás
Néhány év óta ismerem Vesztergom Andreát. Váratlan meglepetést okozott nemesen „korszer?tlen” verseinek hangjával és formájával. Rögtön megjegyeztem, hogy érdemének tartom az említett „ korszer?tlenséget”. Mert úgy értem, hogy manapság a formátlanság a divat a költészetben, a fiataloknak gyakran fogalmuk sincs a verstanról, a versírás hagyományos kötelmeir?l és formáiról, eszközeir?l és technikáiról. Vesztergom Andrea pedig szonettkoszorúk egész sorával tanúsította leny?göz? verstani tudását.
Vagyis a lehet? legtávolabb áll attól a már évtizedek óta terjed? „szabadvers” – áradattól, amely nem ritkán a dilettantizmus leple-melegágya.
Annál biztatóbb, hogy ? mind több jelét mutatja újabb m?veiben annak a természetes – és immár korszer? – törekvésnek, hogy fiatalon is érett verstani tudása birtokában, úgy tekintsen a „klasszikus” verskultúrára, mint amit?l – akár valami kályhától elindulva – olykor bátran el is tekinthet.
Szerencsés ötvözet ez, a szabály és az újítás természetes és olykor merész költ?i vegyülete.
M?vei ismeretében, biztos vagyok benne, hogy a formai lazítás semmilyen újmódi csábítása sem fogja kilúgozni költészetéb?l azt a Nyugat nagyjaitól ellesett verstani áhítatot, amely máris elindult a képi – gondolati – szemléleti elmélyülés felé.
Alig tudok olyan fiatal költ?t elképzelni, akinek így áthatja egész lényét a költészet, mint hivatás, alázat és elrendeltség…
Benyhe János
Nyelvész, író, m?fordító
A Magyar PEN CLUB f?titkára
El?szó ( helyett )
Ezt a könyvet a Szüleim emlékének ajánlom.
Eddig – majdnem mindig – másokat kértem meg, hogy írjanak helyettem el?szót.
Most el?ször érzem úgy, hogy én szeretném megtenni.
Három évnyi, kivonatos, válogatott anyag ez. Azt hiszem, azért telhetett el ilyen sok id? a körüLYRAtlan óta, mert nem találtam a koherenciát a „világaimból született” versek között.
Egyszer itt, másszor ott: régi századok Albionjába varázsolódtam, majd a mostani „mába” próbáltam helyezkedni, s tulajdonképpen sehol nem éreztem azt, hogy TELJES vagyok.
Egészen addig, amíg rá nem jöttem: számomra a teljesség, mint olyan, nem is létezik.
Nem, mert valaki, valakik mindig hiányoznak, akármelyik világról legyen is szó.
Egyre kevesebben leszünk, s nem feltétlenül természetes sorrendben megyünk el.
Hordozunk magunkban mindent. Amit megéltünk, s amit elképzeltünk, amit magunknak teremtettünk. A versek is így születtek: jórész valóságos alappal bírnak, direkten vagy indirekten, de akadnak köztük imaginációkkal telített életképek is.
Írtam, viszonylag sokat, szerencsére kontrolláltan, mert nem szerettem volna a saját, fiatal, a bölcsességt?l jócskán távoli értékrendem csapdájába esni.
S itt szeretném hatalmas köszönetemet kifejezni Lator László Tanár Úrnak, akit a mai magyar irodalom egyik abszolútjának tartok: tanácsaival, útmutatásával, leveleivel megannyi alkotói krízisen átsegített.
Ugyanekkora köszönettel tartozom Benyhe János Professzor Úrnak, tulajdonképpen ugyanezekért, s azért, amiért még akkor is hisz bennem, amikor én olykor már saját magamban sem hiszek… emberileg is végtelenül sokat köszönhetek Neki.
Azért, amiért ez a – hivatalosan – harmadik verseskötetem megszülethetett, köszönettel tartozom Nagy Alexandra Költ?lánynak és Családjának, Kemenes Kálmánnak, Öcsémnek: Vesztergom Gábornak, valamint a MRASZ ( Magyar RádióAmat?r Szövetség ) több tagjának, akik Édesapám halála után, önzetlenül felajánlották, hogy számíthatok rájuk.
Egy gyönyör?szép n?: egy elérhetetlenül titokzatos lélekkel bíró Asszony, valamint egy er?s, mindent megvalósító, ?s-konok, okos, világbajnok rádióamat?r-páros lányának lenni nem egyszer? dolog. A megfelelés immáron nem kényszer, hanem szükséglet… ha elhiszem, hogy látnak odafentr?l, akkor már megérte megírni.
Márpedig elhiszem.
Mert léteznek másfajta összeköttetések is, mint az evilági találkozások…
Ilyen érzésekkel bocsátom útra az elmúlt három évet.
Olvassák szeretettel.
Vesztergom Andrea
Vesztergom Andrea
Csönd-rögök
Édesanyámnak
Felh?kbe bújva elszaladt,
ma már az ?sz harap,
hideg szorít a k? alatt:
nyarat vetélt a nap.
Becsapva napra kergetett
anyányi kis sugár,
hisz’ ?szt fakaszt a hegy felett
a csalfa, tarka nyár.
A vers a csöndrögök között
kiszökve résnyire
feszül reám. Ma költözött
örökre és ide.
A régi hang de megkopott…
maradj csak, ülj velem,
amíg a béke megszokott
magánya megterem,
az arcod íve éltelen,
de véred átitat,
felejthetem, de adj nekem
helyette másikat,
a szürke sziklapart alatt
siratlak újra most,
a csended is, mely itt maradt
s örök hiányt hozott,
szobádba lépve megtekint:
talál, ahogy kiment,
de bár, ha ujja messze int:
ne mondanál igent…
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:40 :: H.Pulai Éva
