(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)
Márai Sándor: HALOTTI BESZÉD (El?adja: Bánffy György)
Márai Sándor, eredeti nevén Grosschmid Sándor (Kassa, 1900. április 11. – San Diego, Kalifornia, 1989. február 22.) magyar író, költ?, újságíró, az MTA tagja (l. 1942. r. 1945-1948, posztumusz 1989), Kossuth-díjas, (posztumusz 1990).
Apja Grosschmid Sándor ügyvéd, a kisebbségi magyarság sorsáról írt könyvet az els? világháború után. Öccse, Radványi Géza, a kés?bbi neves filmrendez? a Valahol Európában alkotója.
Gimnáziumi tanulmányait Kassán és Eperjesen végezte, majd a f?városba ment, és Török Gyula mellett dolgozott a Budapesti Naplónál. 1919-ben cikkei jelentek meg a Vörös Újságban, versei a kassai lapokban. 1919 októberében apja jóváhagyásával Bécsen át Berlinbe, majd Frankfurtba költözött, hogy egyetemi tanulmányokat folytasson. Munkatársa volt a Frankfurter Zeitungnak. Rendszeresen küldte haza magyar nyelv? tárcáit, elbeszéléseit és fordításait a kassai lapoknak. Franz Kafka els? magyar fordítója, s az els?k között írt róla. Kapcsolatot tartott Füst Milánnal és Komlós Aladárral.
1923-ban feleségül vette Matzner Ilonát; Párizsba költöztek; innen is rendszeresen írt a német lapokba. 1925-ben megindult az Újság cím? napilap, leggyakrabban itt jelentek meg írásai; mint a lap párizsi levelez?je küldte tudósításait, majd a polgári liberális szellemiség nagyhatású szószólója lett. 1927-ben lapjának megbízásából hosszabb közel-keleti útra indult, élményeib?l született az Istenek nyomában cím? útirajz.
1928-ban hazaköltözött, Kosztolányi Dezs? szomszédságában lakott a Mikó utcában. Els? regénykísérlete Bécsben jelent meg (A mészáros, 1924), tartósan azonban csak a húszas évek végét?l kezdett e m?fajjal foglalkozni. Önvallomásainak tanúsága szerint a valóság és a fikció feloldása jelentette számára a legnagyobb nehézséget. Nagy hatást tett szemléletére Thomas Mann, akit még Németországból jól ismert, és Krúdy Gyula álomvilága.
Els? igazán sikeres regényeiben a konvenciók elleni lázadás lehet?ségeit és bukását ábrázolta, lélektani igénnyel. 1930-ban barátaival együtt az a terv foglalkoztatta, hogy a francia Marianne cím? népszer? lap példájára megindítják a Nyugat ellenfolyóiratát.
1933-ban lapja Berlinbe küldte; itt nyomon követte Hitler hatalomátvételét. Hitelesen és példás bátorsággal számolt be a nácizmus valóságáról; a Messiás a Sportpalastban az egyik legremekebb m. antifasiszta írás s egyben Hitler-paródia
.
1934-ben megjelent élete f? m?vének, az Egy polgár vallomásainak 1. kötete; egyszeriben a m. próza élvonalába került, a legnevesebb kritikusok méltatták elismeréssel önéletírását; Illyés Puszták népe cím? szociográfiájával és Kassák Lajos Egy ember élete cím? regényével állították egy sorba.
Kosztolányi Dezs? halála után Márai a Pesti Hírlap munkatársa lett, Vasárnapi krónikái (kötetben 1943) keresettek voltak. 1941-ben Kassa visszacsatolása után ellátogatott szül?városába, tapasztalatairól „?rjáratában” számolt be; Kaland 1940 cím? darabjának sikere után Vojnits-díjat kapott.
1942-ben az MTA levelez?, 1945-t?l rendes tagja. A. második világháború utolsó éveit visszavonultságban töltötte, jórészt irodalmi tevékenységének élt. Megállás nélkül írta Naplóját 1946. A f?város ostroma el?l Leányfalura menekült.
1945-46-ban nagyobb nyugat-európai utat tett. Hazatérve adta ki Sért?döttek 1947-48 cím? regényét, harmadik kötetét azonban bezúzták.
1948-ban Svájcba utazott. 1950-ben Olaszországban, majd 1952-ben New Yorkban telepedett le; 1957-ben amerikai állampolgár lett. A nyugati magyar irodalom csoportosulásaiban nem vett részt. Idejének java részét megosztotta Európa és az USA között.
1956-ban az októberi forradalom hírére Münchenbe ment, de ott már a szovjet bevonulásról értesült. 1968-tól Salernóban (Olaszország), 1979-t?l San Diegóban élt. Utolsó éveit teljes visszavonultságban töltötte. Felesége és fia halála után szegénységben, betegen élt, tör?dött egészsége miatt alig tudta ellátni magát.
Önkezével vetett véget életének az Egyesült Államokbeli San Diegóban, 1989. február 21-én.
Márai kikötötte, hogy m?vei nem jelenhetnek meg szül?hazájában, amíg az orosz hadsereg az országban állomásozik. Könyvei itthon mégis jelen voltak, hatottak kanadai és müncheni kiadások révén. Írásait ma is folyamatosan adják ki. 1995 óta nevét irodalmi díj viseli.
„Most megértettem, hogy én – ebben a környezetben, a jólmen? íróság keretében – soha nem éreztem otthon magam. Valamit kerestem, valami örökké hiányzott… Mi? Az hogy a magam világában, a saját leveg?m lélegezzem. Ez hiányzott és talán ezért utaztam el innen ezekben az években, amikor csak lehetett; mindig, évtizedeken át. No, de most végre megérkeztem, gondoltam. És figyelmesen néztem a leveg?s semmit, ami megmaradt.” (Föld, föld!)
Márai Sándor: MENNYB?L AZ ANYGYAL (Elmondja: Csurka László)
Sem életében, sem halála óta senki se vitatta, hogy a mi évszázadunk magyar irodalmának egyik legjelentékenyebb alakja. Akik nem kedvelték – és sokan nem kedvelték jobbról is, balról is -, azok is elismerték m?vészi értékét, gondolatgazdagságát, m?veinek hatását az olvasók sokaságára. Amikor a harmincas évek elején máris sikeres regényíróként foglalja el helyét az irodalmi életben és az újságírásban, a fasizmus felé tartó, majd hamarosan rohanó országban a különböz? árnyalatú jobboldaliak felettébb idegenkednek egyértelm? liberalizmusa, demokratizmusa miatt, vagyis az adott körülmények közt harcos baloldali ellenzékiségét?l. Idegenkednek, olykor háborognak is, de olvassák, gyönyörködnek benne (szándékuk ellenére), vitatkoznak is vele, f?leg publicisztikájával. Mert mindig érdekes, amit ír, mert stílusa elegánsan magas színvonalú írásm?vészet. Mert felizgatja azokat is, akik egyetértenek vele, azokat is, akik politikailag egyenest ellenségüknek tartják. Azután másfél évtizeddel kés?bb a szocializmus felé induló, majd az ábrándos szocializmus elképzeléseit hamarosan felváltó, az eszményt önkényuralommá torzító „marxista-leninista ideológia” és a „szocialista realizmusnak” elnevezett irodalmi kényszermunka évtizedeiben a hivatalos kultúrpolitika ugyanazt a Márait ugyanazokért a stilisztikai-politikai tulajdonságai miatt jobboldali „polgári csökevény”-nek láttatná, de közben ugyanúgy elismeri m?vészi értékét, s?t még szándékainak humanizmusát is.
Amikor pedig 1948-ban tudomásul veszi a politikai és f?leg a kultúrpolitikai fordulatot, amely megfosztja attól a légkört?l „amely nélkül – saját, él?szóval, illetékes államférfiak el?tt elmondott szavaival – nem érdemes élni”, és önkéntes szám?zetésbe megy… akkor ugyan nem beszélnek és nem írnak róla, de rosszakat se mondanak. Külföldön kelt és megjelent könyveit ugyan csak illegálisan hozzák haza az odakintjárók, de ezek békésen hazatérnek a kofferekben, terjednek az olvasók között, az irodalom ért?i magánkörökben beszélnek róluk, anélkül, hogy bárkit megvádoltak volna Márai-könyv olvasása miatt. Mert azért a legilletékesebb irodalmi üldöz?k is tisztelik, és igyekeznek maguk is olvasni új könyveit.
Majd egyszerre már kezdik hazahívni. Az egyre lágyulóbb diktatúrának egyenest jól jönne kibékülni Máraival. Hiszen Zilahy, a másik tisztelt emigráns már békül, olykor már hazalátogat, majd úgy dönt, hogy haza is költözik. Az már történelmi és irodalomtörténeti végzet, hogy hazakészül?dés közben hal meg. Márai azonban él, és a maga el?kel? modorában, választékos nyelvezetével csökönyösen ellenáll. Nem harcias szellem ?, de nem is békülékeny, hanem konok, aki törhetetlenül h?séges eszményeihez. Így él, egyre magányosabb lélekkel a messze idegenben, egyre magányosabban a múló évek terhével.
Már elérkezett a 89-ik életévhez, közeledik a 90. Elege van mindenb?l, nincs további tartalma számára a létnek. Annak idején elment, mert nem volt már itthon, amiért érdemes élni. Most már sehol a világban nem észlelt olyasmit, ami miatt érdemes élni. Ilyenkor okosabb önként menni. Egy biztos kézzel tartott pisztoly egyetlen lövésével be lehet fejezni. Ezzel a fölényes gesztussal lépett át a nyilvánvaló, a megjósolható halhatatlanságba. Azóta itthon megint a legolvasottabb íróink közé tartozik.
Márai Sándor
JAPÁN KERT
(Részlet)
Frankfurt a/M. 1921. május hó
Kassai Napló
„A japán kertet egy barátom hozta át a nagy vízen, s gyöngéd kezekkel helyezte asztalomra. E meghatározhatatlan korú ember, ki húsz vagy negyvenéves volt az id?járás változása szerint, különösen nevének rövidségével hódított meg; oly rövid neve volt, alig kezdted el kimondani, s már végeztél is vele, ennyi: Li. Koreából jött, mint bemutatkozáskor izgatottan megjegyezte, tehát nem Japánból, kérem, Koreából. Szeme csillogott e szónál a pápaszem mögött, ferde vágású, finom tagjai remegtek. ?k egy törzs – hogy közelfekv? példával világítsam meg ezt a tudott körülményt -, egy vér és fajta a japánok s a koreaiak, mint teszem, a svédek és a dánok. S gy?lölik egymást, mint, teszem, a svédek és a dánok. Holott egy vér ?k és egy fajta. De hegemonikus differenciák vannak a családban.
Li, ki néha mulatságos, néha elidegenít?, néha megdöbbent? történeteket mesélt száraz s végtelenül finom humorral otthonáról, hol egyetlen mozi van, de az erkölcsök oly romlottak, hogy a mozi közönsége felemelt karokkal kénytelen végigülni az el?adást: áthozta a japán kertet a vízen, s letette kés? délután a penzió asztalára. A kert fél méter hosszú volt, 25-30 centiméter széles. Állottak benne fák, kanyargott benne fehér kavicsos út, jegenyék szegélyezték a kerítést, virágágyak illatoztak különös színeket, h?s lugasok kínáltak pihen?t a sétálónak. Ez él? fák, út, virágok dimenzióját csak centiméterekben lehetett bár kifejezni, de e fák virágot hajtottak tavasszal, s gyümölcsöt hoztak nyáron. A félméteres japán kert, mely egy végtelen kultúra ezer évein át zsugorodott össze természetb?l emberi játékká: élt, s a három centiméteres rózsabokrok fölött bizonyára égett egy labdányi nap: egy nép teremt? lelke.
Li visszament – nem Japánba – Koreába, s nyugtalan írással írt egy anzikszet arról, hogy ott sem jó az élet. De a japán kert emlékét itt hagyta; s nekem különös örömöm telik benne, hogy hozzányúljak néha, mert el?kel? játékosságával úgy hat reám, mint minden hiú földi tény egyetlen lehet? szimbóluma.”
Márai Sándor: A GYERTYÁK CSONKIG ÉGNEK (részlet)
“Valami van a télben, ami a gyermekkora emlékeztet, közvetlenül és fájdalmasabban, mint más évszakok. A hó kékesszürke színében, a szobák alkonyatában, a kályhák nyers, orrfacsaró illatában, mindebben van valami bizalmas és örökre elveszett. Ez az emlék didergésre késztet. Olyan a gyermekkor emléke télen, mint egy sivár, elhagyott lakás, ahonnan kiköltözött mindenki, akit szerettünk, mint egy lakás, melyb?l elhordták a bútorokat, s melyet nem lehet többé kif?teni.”
(Márai Sándor: A négy évszak – A hó)
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:40 :: H.Pulai Éva
