Apám volt fiatal is. Bizony ám!
És volt fiatal Kass János grafikusm?vész is. Igazából egyszerre voltak fiatalok, annyi különbséggel, hogy Janó bácsi mintegy tíz évvel id?sebb volt apámnál. Már akkor is, amikor még mindketten fiatalok voltak. Az alábbiak 1965-ben történtek. Apám a M?szaki Egyetem hallgatója volt már. Azért „már”, mert azt megel?z?en az Iparm?vészeti F?iskola m?termeit koptatta három és fél éven át, amíg a textiltanszék vezet?je, S. E. el nem tanácsolta. Így lett aztán Gyarmati Lajosból építészmérnök. Nem is akármilyen. Ma, hetven fölött, Tatán él, és egy tatabányai, lelkes amat?rökb?l álló rajzkör tagja, a körvezet? mellett egyetlen „profiként”, hiszen neki annak idején volt módja szert tenni némi gyakorlatra. Nomeg tehetségnek sincs híján, hogy finoman fogalmazzak. Portrékat rajzol, és t?zzománcokat készít. De olyanokat, hogy az csuda! Több önálló kiállítással is dicsekedhet. Fiatalon talán csak álmodott err?l.
Jól tette.
Janó bácsival már egyetemistaként is jó kapcsolatban volt, és ez a baráti viszony még évtizedekig fennállt közöttük. Kass János ezért „Janó bácsi”. Mert én, mint izgága, gyapjas fej? kiskölök így ismertem meg ?t. Aztán, mire feln?ttem, az id? elsodorta egymástól apámat és Janó bácsit, de az emlékeken ugyebár – közhelyesen szólva – nem fog a múlt.
Namármost: 1965-ben az MSZMP pályázatot hirdetett egy budapesti „összkép” megalkotására, mely egy felületen ábrázolja a város valamennyi jellegzetes épületét, kitüntetett m?emlékeit, tereit stb. Egy szimbólum-kollekciót vártak tehát, mely összességében nem más volt, mint maga Budapest. A verseny gy?ztese Janó bácsi lett. A pályázati beadvány nyilvánvalóan egy hordozható méret? papíron látott napvilágot, ám, mint kiderült, az elvárás ennél sokkal nagyobb volt. A szó szoros értelmében. Épült ugyanis akkor Budapest VII. kerületében, a Dózsa György úton, vagy annak valamelyik bels? torkolatában egy pártház. Ronda volt, persze, szinte minden esztétikának híján való. Talán ennek ellensúlyozására az épület aulájában jókora, mintegy negyven négyzetméteres falfelületet üresen hagytak, amire hófehér sütt?i mészk?lapokból álló burkolat került. Erre a helyre szánták az országatyák a dics? alkotást. Janó bácsi kerített hát egy talicskányi csomagolópapírt, és részr?l-részre, léptékhelyesen felnagyította kompozícióját a kell? méret?re. E leped?ket aztán precízen felkopírozták a hatalmas felületre. Így került oda a Parlament, a Lánchíd, a Tudományos Akadémia, a Halászbástya, és számos más nevezetesség kontúrja – jellegzetesen Janó bácsi stílusú megjelenítésben, természetesen.
Apám, a fiatal, eddig valószín?leg nem is tudott semmit az egészr?l. Ám egy nap Janó bácsi felkereste, és így szólt: „Lajoskám! itt van négyezer forint, vágd zsebre, és rögtön elmondom, mir?l van szó”.
Az ifjú építészhallgató kis híján elájult a vaskos, százasokból álló bankóköteggel a kezében. Ilyet ? még sosem látott. Abban az id?ben az átlagkereset jó, ha ezerötszáz forintot kitett. Gyanakvásra nem volt oka, hiszen akkor még nem létezett kandi kamera. Janó bácsi rögtön ki is józanította: „Mindössze annyi lesz a dolgod, Lajoskám, hogy szépen beülsz az aulába, ülsz, ücsörögsz, és amikor a fiúk egy kávét, vagy bambit innának, vagy megéheznének, akkor elkíséred ?ket a legközelebbi étterembe, és fizeted, amit rendelnek. Pénz nem számít. Nyugodj meg, én is benézek majd minden nap, csak nem tudom, mikor, mert annyi dolgom van, hogy ki se látok bel?le.” Ebben maradtak.
Apám tehát elhelyezkedett a pártház aulájában, és jobb dolga nem lévén, nézte, hogyan dolgoznak a „fiúk”. Nyolc-tízf?s gárda volt, mindegyikük tiszteletet parancsoló fehér köpenyben. Sebészi pontossággal kezdték kivésni a hatalmas falra felvitt ábrákat nagyobb, kisebb, majd még kisebb szerszámokkal. Zengett az el?csarnok, repült a mészk?törmelék, s?r?n szállt a por, csattogtak a kalapácsok, feszültek a vés?k, és a köpenyek egyre fehérebbek lettek. Szép lassan belepte ?ket Budapest. Apám ?szinte csodálattal bámulta a munkálatokat. Ahogy a kontúrok centinként elt?ntek, apránként tapinthatóvá vált a város. Szilánkonként fogyott a fal, és lett ezáltal több és több. Amikor pedig szünetet tartottak, atyám „munkához látott”, és átkísérte a vésnököket a legközelebbi vendéglátóipari egységbe. Ilyenkor a fehér köpenyek fogasra kerültek az aulában. Nem vitték magukkal Budapestet. A vendégl?ben mindig jó volt a hangulat. Apám Csekonics báró szerepében kissé ügyetlenül feszengett. Nem nagyon értett ehhez. „Kérjetek csak nyugodtan! Amit, és amennyit csak akartok! A számla az enyém.” A fiúk jóíz?en ettek is, ittak is, és közben kölcsönösen megkedvelték egymást az ifjú építészhallgatóval, aki jámbor volt, kedves és elfogódott. Kedélyes viszony alakult ki közöttük. Majd visszasétáltak a mészk? fal alá, a létrák ismét megteltek fehér köpenyekkel, csattogtak a kalapácsok, araszoltak a vés?k, surrogott a csiszolópapír. Apám pedig tovább gyönyörködött a „fiúk”, és Janó bácsi munkájában. Néhány napig tartott az egész. A varázslat beteljesült. A m? teljes valójában kibontakozott, alaposan lepucolták, szép, tiszta várost hagytak maguk után. A szerszámokat ládákba rendezgették, a köpenyek pedig mentek a patyolatba. A víz azóta bizonyára már a tengerekig hordta a negyven négyzetméteres Budapest porrá lett fölöslegét. Apámtól barátságosan elbúcsúztak a m?vészi vésnökök, és minden jót kívántak neki, mint leend? mérnöknek. Az aula elcsendesült. Majd megtelt, de ez a történet nem err?l szól.
Drága apám minderre nem úgy gondol vissza, hogy micsoda káprázat volt a zsebében duzzadó bankóköteg (mert az csak eszköz volt számára, nem az övé volt – azért maradt bel?le neki is „munkadíjként” néhány száz forint), hanem hogy kicsit az övé is a fal, amelyen a kontúrok nyomán elt?nt, és el?t?nt egy város, ahol akkor élt. A m?: Budapest.
Ha Janó bácsi látta volna apám valamelyik kiállítását, biztos vagyok benne, hogy a megnyitó után odasomfordált volna hozzá: „Lajoskám, le vagyok ny?gözve! … Maradt még valami abból a négyezerb?l?… Nem? Semmi gond! Gyere, meghívlak! Azt eszel, és iszol, amit csak akarsz! Én fizetek!”
Legutóbbi módosítás: 2010.04.16. @ 10:35 :: Gyarmati Gergely