Torjay Attila : 1960

*

— Hé, te gyerek! Állj csak meg!

A kissrác igyekezett meglépni, de már fogta valaki a hátsó kerekét. Egyébként sem lehetett volna ott gyorsabban tekerni, a síneken ment át, és ehhez le kellett lassítani.

Hátranézett — persze, az öreg Keresztes az önkéntes rendőr. És persze ott lesett az átjáróban ahol lassítani kell, és persze gyerekekre.

Nem sokkal régebben még kiállt az országútra is, és gépkocsikat ellenőrzött egyedül, szinte mindenbe belekötve. Aztán egyik este egy teherautót ellenőrzött kéjesen hosszasan bóklászva, a sofőr megunta, és egyszerűen berúgta az árokba. Legurult a töltésen és átkozódva tápászkodott fel kapkodva nem lévő oldalfegyveréhez, de már csak az elhajtó teherautó hátát látta. Lélekszakadva bicegett be a közeli vasúti megállóba, felragadta a telefont, és a rendőrség ügyeletesének beszámolt az esetről. Az magában jót röhögött a vén marha pórul járásán, persze fennhangon meg szörnyülködött, hogy ilyen egyáltalán megeshet 1960-ban. Arra azért felhívta a figyelmét egyúttal, hogy önkéntes rendőr egymagában nem intézkedhet.

Mindezt természetesen csakis szőrmentén, hiszen az öreg Keresztes szinte törvényen kívül állt akkoriban, mindenki tudta: annyit tett a Kádár rendszerért, hogy szinte érinthetetlen volt. A magafajta kis rendőr őrmesternek legalábbis kétszer meg kellett gondolnia, hogy mennyire legyen vele szemben tiszteletteljes, de még a főnökeinek is.

Mindenesetre rádión megkereste a kint járőröző kollégákat, leadta a teherautó rendszámát, és dióhéjban elmondta az esetet. A járőrözők is jót röhögtek az öreg Keresztesen, majd bekapcsolták a Moszkvics szirénáját, és nagy sebességgel, fontosságuk teljes tudatában fel-alá járőröztek a városban.

Hamarosan meg is látták a Tarjáni útra kanyarodó teherautót, nagy fékcsikorgással elébe vágtak, feltépték az ajtaját, kirángatták a gépkocsivezetőt, és meg sem álltak vele a Kapitányságig.

A gépkocsivezető meglehetősen nyugodtan tűrte ezt, belökték az ügyeletes tiszthez, és rövid jelentés után folytatták a szolgálatot.

Az ügyeletes hadnagy udvariasan kikérdezte a sofőrt, az természetesen mindent tagadott, az ügyeletes ezt elhitte, elnézést kért, és visszarendelte a járőrözőket. Utasítást adott, hogy vigyék vissza a kocsijához és engedjék útjára.

Megtették, bár nem értették az egészet. Furcsa volt az udvariasság, halványan kezdtek örülni annak, hogy nem verték meg az elfogáskor. Aztán később hallották, hogy a gépkocsivezető nagybátyja a Heves Megyei Pártbizottság első embere. Az eset után a sofőr is telefonált, a nagybácsi is telefonált a megyei kapitánynak, a kapitány is telefonált az ügyeletes tisztnek – hát így esett.

Úgy tűnik a Keresztes régi dicsősége mégiscsak megkopott valamennyire. A helyi parancsnok következő héten kitüntette a Kiváló Önkéntes Rendőr jelvénnyel, megköszönte az önfeláldozó munkáját, amit közel 70 éves kora dacára lelkesen végzett, és egyben megkérte, hogy a továbbiakban már ne igazoltasson az utakon egyedül. Morogva vette át a jelvényt és a 400 forint jutalmat, de megfogadta az intelmet, a továbbiakban inkább kerékpárosokat ellenőrzött, azok között is főként a gyerekeket.

Hát most itt markolászta a hátsó kereket, leszállította a srácot és megkezdte a tüzetes járműellenőrzést. Nem sok ellenőrizni való akadt, a bringa jórészt csak kerekekből meg vázból állt. Se világítás, se első fék, se azonosító tábla, semmi. Az öreg szinte ujjongott, mennyi nagyszerű szabálytalanság, kiabálva szörnyülködött az égbekiáltó hiányosságok láttán, a kis srác meg közben azon spekulált, elszalad és otthagyja a bringáját, dögöljön meg vele együtt a Keresztes. Persze erről szó sem lehetett, hiszen ez az ócska bringa volt minden kincse, talán még ilyen sem lesz neki soha többé. Hogyan is telne világításra, első fékre, sárhányóra meg ilyesmikre, ugyan…

— Bácsi kérem, tessék elengedni, mert sietek — könyörgött. Úgy gondolta, hogy most valami nagy-nagy büntetés fogja érni.

— Nincs első fékem, de jó a kontra — magyarázta Keresztesnek, aki pont azt fejtegette, hogy első fék nélkül életveszélyes kerékpározni, égbekiáltó hanyagság, de hát mi is várható a mai, felelőtlen fiataloktól.

— Igenő — kérdezte. — És mi van, ha befagy a torpedó?

A srác bambán lesett az öregre, fogalma sem volt, hogy mi az a torpedó. Biztosan a kontra — gondolta, de nem mert visszaszólni, hiszen pont a kontra működött legkevésbé a bringán, tulajdonképpen hajtani is nehezen lehetett, mert állandóan „ugrott”, annyira ki volt kopva.

— Szégyellhetnéd magad te csibész, hogy így járkálsz. Mi lesz, ha elveszem a kerékpárod?

Itt tartott a járműellenőrzés, amikor valaki közbeszólt.

— Maga szégyellhetné magát, hogy van képe gyerekekkel szórakozni! — szólt egy arra járó fiatalember.

— Micsoda? — horkant fel a Keresztes —, te huligán, hát majd te fogod megmondani nekem, hogy mit tegyek? Mit képzelsz te magadról? — fogta meg a közbeszóló kabátujját. — Azonnal igazold magad!

— Fenét — hallatszott, a fiatalember kirántotta Keresztes kezéből a kabátját, és oda se nézve faképnél hagyta.

Ezen az öreg végtelenül elképedt. Hogy őt csak úgy levegőnek nézzék!

— Azt hiszed, nem ismerlek, te huligán — kiabált a távozó után —, a Csonkáné gyereke vagy, de megállj te csibész, fogsz te még a kezembe kerülni!

A kissrác a szóváltás közben gyorsan eltekert onnét, áldva szerencséjét, hogy megmenekült.

Fejében úgy állt össze a társadalom, mint egy nagy piramis, ahol legfelül áll a kacsingatós Kádár, aki mindenkinek parancsol, alatta a rendőrök meg az önkéntes rendőrök, az alatt a felnőttek meg a tanárok, és legalul a gyerekek, akikkel bárki kötözködhet, mindent le kell nyelniük. Természetesen a felnőtteknek sokkal többet szabad. Tévedett.

Az öreg Keresztes jelentette a Rendőrségen, hogy a Csonka József akadályozta az intézkedésben. Ezt azért megjegyezték, és hamarosan alkalom nyílt a törlesztésre.

Valami névnapot ünnepelt a Csonka két huszonéves barátjával, eléggé leitták magukat, és hazafelé a ligetben részegen üvöltözve rángatták a hinták láncait. Valami minden lében kanál pártaktivista felszólította őket cselekményük azonnali abbahagyására, persze elküldték a jófenébe.

Hamarosan a rendőrségen találták magukat, este lévén egyébként is unatkoztak a szolgálatban lévők, és kapóra jött a dolog. Először jól megverték őket, Csonkának külön betörték az orrát is, majd némi további gumibotozás után felnyalatták velük a vérüket a kőről.

Megtehették, egyiknek sem volt befolyásos rokona. Reggel pár pofon kíséretében aláíratták velük, hogy fizikai bántalmazásban nem részesültek, és tudomásul veszik, hogy a csendháborításért pénzbüntetést kell fizetniük. Mindent aláírtak volna, csak szabaduljanak.

Csonkáné reggel elvitte a fiát a kórházba látleletet venni, és feljelentést tett bántalmazásért.

Az ügyből nem lett semmi, hiszen reggel már minden kényszer nélkül aláírták, hogy nem bántották őket. Arról meg legkevésbé a rendőrség tehet, hogy részegen hazafelé összetörik magukat egyesek. És egyébként is: mit képzel magáról Csonkáné.

Csonka József pár éven belül disszidált, és vagy 20 évig nem jött haza.

A biciklis kissrác is felnőtt közben, és a világ jócskán megváltozott. És megváltozott a Rendőrség is, az öreg Keresztesre pedig már senki sem emlékszik.

Talán meg sem történt.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Torjay Attila