Süveges Zsuzsanna : A fest?

Olyan zavaros minden�
Itt állok a m?termem közepén, dühödten csépelem a vásznat az ecsettel.

 Talán hiba volt belevágnom ebbe… Hiba volt felcserélnem a tollat az ecsettel… Megteszem, mert megtehetem. Vajon akkor is ezt tenném, akkor is erre fordultam volna, ha ezer akadály állt volna elém?

 

Már megint a pénz… Hát persze, hogy ezt tenném, hisz nincs más út.

Meg kell valahogy szabadulnom ezekt?l az álmoktól. Leírni lehetetlenség volt. Feladtam. Fel kellett adnom… Önkínzás volt, és – valljuk be – mások is jobban jártak, hogy letettem a tollat. Persze egy kis szerencse sem ártott ahhoz, hogy lehet?ségem legyen meglépni a saját életemb?l. A jogdíjak egyedül nem fedezték volna az összes költséget. Nem árt, ha van az embernek egy gazdag, haldokló felmen?je.

Hát itt állok, el?ttem egy fest?állvány, rajta egy z?rzavaros, színpompás paca. Lassan kibontakozik bel?le egy jelenet, ami régóta nyomaszt. Helyesbítek: nem a jelenet nyomasztó, hanem az, hogy nem értethetem meg másokkal, milyen gyönyör?, az, hogy nem mutathatom meg. Meg persze az is kétségbe ejt, hogy nem tudom, mit is jelent valójában. Egyszerre gyönyör?, felemel?, lélegzetelállító és fenyeget?, vészjósló. Azt sugallja: valami nincs rendben. Nem illeszkednek a kirakós részei.

Ez is csak egy kép lesz a sok közül, amely a m?terem falának támasztva várja sorsát. Megállok egy pillanatra, felemelem az ecsetet. Mindjárt kész. Már látom.

Csörög a telefon. ? az, az egyetlen barátom, aki mellettem maradt annak ellenére, amit magammal és másokkal tettem. Szeretet a hangjában, b?ntudat, és ami a legjobban fáj: sajnálat. Holnap délután jön! ? érti, milyen, amikor nem vagy képes megláttatni másokkal azt, ami neked mindennél fontosabb. Igazi ember, igazi fest?…

Eljön, itt lesz velem. El kell mondanom neki, hogy apa lesz. Már látom, ahogy megcsillan a szeme, minden pórusából árad a boldogság, anélkül, hogy mosolyra húzná dús, nem túl férfias ajkait (amit persze szégyell). Rájöttem már, mi történik ilyenkor: az egyetlen változás, hogy a szeme résnyire sz?kül, körülötte a ráncok átrendez?dnek, arca többi része kisimul. Egyszóval megszépül.

És látom azt is, ahogy mindezt eltörli a következ? mondat: Nem tudom világra hozni, képtelen vagyok rá. Nem tehetem meg ezzel a szegénnyel, csupa önz? okokból, hogy egy olyan világba kényszerítsem, amib?l már húsz év után véglegesen kiábrándultam, és bizonyosan tudom: er?szak, árulás, irigység várhat csak rá. No meg háborúk, katasztrófák, zsarnokok…

Nem vállalhatom még egy ember életéért a felel?sséget, hiszen üldöznek. Nem bújhatok el. Azt a hármat még nem kapta el a rend?rség; de ha el is kapnák, lesz majd helyettük hat másik, akik a pénzre, vagyonra pályáznak. Szegények, nem tudhatják, hogy a gazdagság nem menti meg ?ket legnagyobb ellenségükt?l – önmaguktól.

Amikor leteszem a telefont, mégis mosolyognom kell. Nem tehetek róla, a hangja mindig elgyöngít, elkezdek hinni. Mi van, ha ezúttal biztonságban vagyok? Ha nem találnak rám? Hát ki keresne egy milliomost egy erd?széli házikó télikertjében (ex-télikertjében)? Mi van, ha végre egyszer én is élhetem a hétköznapokat? Egy kicsit megfeledkeznék a bolondériámról és anya lehetnék…

Leteszem a telefont az asztalra, megszemlélem a képet. Újra magába szippant, megsz?nik a külvilág. Álomlogikával egyszerre látom magam több szemszögb?l. A díszlet leny?göz?: színes tavaszi zsongás, csak a mesékben és a szerelmes szívekben lehet ilyen. Dombon fel, völgybe le kanyarog az út, ezer ágra süt a nap, az égen lágyan fodrozódnak a bárányfelh?k, egyik plüssmackóra, másik tekn?sbékára hasonlít. Az úton, domboldalon le a völgybe, az erd? felé, fák közé menekülök én. Térdig ér?, hullámos, világosbarna hajam fújja a szél, az összes tincs valószer?tlen helyzetben a fejem fölött kavarog. Mintha egy óriási örvény el?l menekülnék, ami be akar szippantani, fel, az égbe. Minden idegszálammal érzem, teljes tudatában vagyok, hogy ez be is következik majd: azonnal megjelenik a fejem fölött egy hollófekete hajú, félelmesen gyönyör? boszorkány és magával ragad. Mert ÍGY VAN MEGÍRVA.

Várok… Eljön a pillanat… és elmúlik… Nem jön senki. A szél elcsendesül, a gravitáció megint m?ködik, az égr?l elt?nt az összes felh?. Lehetetlenül mély kékség. Üres. Félek, a béke nem lesz tartós. Már rég túl kellett volna esnem az áldozat-dolgon, hogy a többi esemény is a helyére kerüljön. Várakozva lesek az ég felé, nem merem átérezni a váratlan felszabadulásom felett érzett örömöt, hátha nem kell akkorát csalódnom, mikor végül mégis megtörténik és elragadnak…

Oly mélyen élem át újra ezt az élénk álmot, hogy hangosan ki is mondom, kikiabálom, hiszen ki hallhatná: valami nincs rendben. Ennek nem így kellene történnie! NEM ÍGY VAN MEGÍRVA!!! Az áldozatot meg kell hozni, hogy minden folytatódhasson, ahogy szokott. AHOGY SZOKOTT!!! Ez mit jelent?

Mintha a hangom keltette rezgésekt?l hullana darabokra a világ, a m?terem ablakai csörömpölve zúzódnak össze. Lassított film – egy darabka álom került a valóságba – nyilak záporoznak keresztül a termen, haragoszöld tollakkal a végükön, furcsák, tömzsik és kemények, még a téglafalba is könnyedén belefúródnak. Önkéntelenül fedezéket keresek: felborítom az asztalt és mögé bújok. Kitisztul a fejem, megfagy ereimben a vér: „Megtaláltak. Megölnek. A pénzért…”

Ezredmásodperccel kés?bb újra az álmomban találom magam: egy óriási fekete b?r?, kékszem?, sisakos n? repül felém, megragad és visz magával. Körülöttünk aprótermet?, kecses, sötétzöld ruhába (levelekbe?) öltözött kis lények, íjakkal pici kezükben. Haragosnak látom ?ket. Félek. Lenézek: a ház el?tt három alak fekszik, meglehet?sen halottnak t?nnek…

– Ti voltatok? – nem tudom, örüljek, vagy szánakozzam inkább.

– Önmagukat büntették meg. Mi nem bántunk senkit. Nem tudunk senkinek sem ártani. – Lágy, mélyen zeng? hangja kétségeket ébreszt bennem. Nem lehet n?é. Pedig n?: el?kel?, félelmetes.

Csak álmodhatom, hiszen újból m?ködik az álomlogika: máris megérkeztünk, pedig érzem: az út hosszú volt és fárasztó. Kis kísér?ink is így érezhetik: boldogan zuhannak bele a csillogó porba, tekintetük már nem komor, szigorú, csupa lágyság, finomság, kacaj az összes zöld lényecske. Porangyalt játszanak a csillámló álomporral. Csakis az lehet, nem más. Rátelepszik a szemhéjamra, szempillám végére, nehezéknek…

Nem, nem akarok még aludni, ezer kérdésem lenne, de látom, türelmesen kell várnom a válaszokra: a fekete hölgy is aludni készül. Párja üdvözlésképpen aggódón simít végig gondterhelt homlokán, pillantása perzsel. Megborzongok, a szívem belesajdul: Rá gondolok, és a kezem önkéntelenül végigsimít a hasamon.

A n? megszólal: – Jól érzed, végig tudtad, hisz ez a sorsod. Valami nincs rendben. Nem áll össze részekb?l az egész. Tudjuk, hogy hiányzik valami. Mindenki tudja, hogy felborult a rend. De nem tudjuk, mi hiányzik. Er?nk gyengül. Már csak rád vártunk.

– Rám vártatok? Miért?

– Most aludj. Kell az er?.

Nem ellenkezem. Valahol érzem, ennek így kell lennie. Most biztos vagyok benne: jó felé megyek, ez a helyes irány, semmi nem tántoríthat el.

 

Legutóbb szerkesztette - Süveges Zsuzsanna
Szerző Süveges Zsuzsanna 0 Írás
Szekszárdon születtem 1978-ban, Rónai Zsuzsanna név alatt. Dunántúli sváb családban nevelkedtem, körülvett a zene, tánc, irodalom és a nyelvek szeretete.