Nagy Horváth Ilona : Otthon

 

Megmásztam újra azt a dombot

huszonév után,

s csak álltam ott álomtalanul,

hátam az öreg szélmalomnak vetve,

olyan ismerős volt,

és mégis idegen.

Arc  a maga

ráncaival,

rajta sok dombtalan év.

 

A kengyeli temetőből jövök,

s ez a két zajos

kis kölyök nem sejtheti,

mennyire

húz az a föld,

ide hazamennék,

hol zsíros fekete ágyon

nyugszik rezzenetlen

az idő.

 

Mire felnő ez a két apró,

tudják majd a kacskaringós

utat, innen indultunk

rég, én ide jövök,

hol a kerítésen túl nyúl

szalad,

s a fák alól kíváncsi őz lesi

léptünk.

 

Mit mondjak nekik útravalóul

majd, ha odaértünk, hogy

kezük a kilincsen,

ha menni kell…

Hogy a világ hazug?

Itt ez a kislány,

mondjam, hogy szeretni

hitványság,

mind érdemtelen,

s nem a szívet, de a szót

sem érti senki?

Itt ez a kisfiú,

neki mit mondhatnék?

Hogy különb legyen,

mint akik

leszakítva magunkra hagytak,

s nyújtóznak fehér ágyaikon

míg mi itt állunk

több száz kilométerre

a domboldalon…

Nevetünk,

s hallgat,

de ne hallgass tovább,

dőlj ránk most,

öreg szélmalom.

 

Kergetőzünk,

kapkodom a levegőt

egyre megy éjbe

vagy napba nézek,

valami fatális véletlen csak,

az vagyok,

valami extrém hiba.

Mit keresek én ebben az ijesztő

vurstliban, ahol semmi nem az,

aminek játszik,

s ki karon fog,

hova vezet,

az ismerős arcokból hogy

lesznek újra lárvaképű

idegenek,

és hideg, hideg  mind a kéz

és minden, aki néz,

engem nem kérdezett

senki,

csak idelökött

az Isten,

hol mindenki ül

csak én állok

árváimmal

egyedül.

Hátam a falnak vetve

álomtalan,

honnan a világ elindult velem,

belül huszonéve odavésett nevek

közt a magamé,

arcomon a dombtalan évek,

gyerekzsivaj,

hallgatom,

ne állj itt ilyen

tétlen, kérlek,

dőlj ránk most,

öreg szélmalom.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.03.08. @ 10:14 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 306 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.