Gabriel García Márquez (1928.[1] március 6. – ), teljes nevén Gabriel José de la Concordia García Márquez kolumbiai író, újságíró, kiadó és politikai aktivista. Élete legnagyobb részét Mexikóban és Európában töltötte; jelenleg Mexikóvárosban él.
Gyakran a mágikus realizmus leghíresebb írójának nevezik és írásainak nagy része er?sen köt?dik is ehhez a stílushoz, de túl változatosak ahhoz, hogy m?vei összességükben könnyen beskatulyázhatóak legyenek.
1928-ban született egy kolumbiai falucskában, Aracatacában. Kilencesztend?s koráig élt ott, de ezek az évek mindmáig kiapadhatatlan ihletforrás- ként táplálják m?veit.
„Az én könyveim nem a semmib?l, hanem a latin-amerikai, ezen belül is a Karib-tenger vidéki valóságból készülnek. A mindennapi létezés itt olyan, hogy végül is hozzászoktat mindenféle emberi frusztrációhoz, történelmi bohózathoz, geológiai balszerencséhez.”
Jogot tanult, de nem szerette, hamar abba is hagyta. Pályafutását 1948-ban újságíróként kezdte. A riporterkedést ugyan kedvelte, de csak megélhetési gondok miatt folytatta egészen 1961-ig ezt a mesterséget. 1959 és 1961 között, a forradalmi Kubával való rokonszenv jeleként, a Prensa Latina hírügynökségnek dolgozott Bogotában, Havannában és New Yorkban. 1961-ben elhagyta az Egyesült Államokat, ahová csak 1971-ben engedték visszatérni: ekkor díszoklevelet kapott a Columbiai Egyetemt?l. 1948-ban kezdett elbeszéléseket írni. Els? regényével, A söpredékkel tíz évig házalt, míg végre 1955-ben kiadót talált rá. Öt, illetve hat év múltán szinte egyszerre három könyve látott napvilágot: Az ezredes úrnak nincs, aki írjon cím? kisregény (Vargas Llosa „kis remekm?nek” nevezte); a La mala hora [Baljós óra] cím? regény, melynek tömör, sejtet? stílusa nagy er?vel idézi fel az er?szak atmoszféráját Kolumbiában; a Los funerales de la Mamá Grande [Az óriás mama temetése] cím? novellás kötet. 1961-ben Párizsból – ahonnan addig egy kolumbiai lapot tudósított – Mexikóba költözött, mert vonzották a film kínálta lehet?ségek. Forgatókönyvírás és alkotói válság öt éve következett, mígnem 1965-ben az Acapulcóba vezet? úton, hirtelen megjelent el?tte a „regényfolyó”, melyet kora ifjúsága óta meg akart írni. Hazament, bezárkózott, és tizennyolc hónap alatt, miközben családjával kölcsönpénzen élt, papírra vetette a Száz év magány-t. Ez az „eposznak”, „sa- gának” nevezett regény a m?faj XX. századi életképességét bizonyítja. 1967-ben Argentínában jelent meg, azóta számtalan spanyol kiadást ért meg, és eddig huszonhárom országban, tizennyolc nyelvre fordították le.
Díjak
Neustadt Nemzetközi Irodalmi Díj
M?vei
1955 – Söpredék (La hojarasca)
1961 – Az ezredes úrnak nincs, aki írjon (El coronel no tiene quien le escriba)
1962 – Mamá Grande temetése (Los funerales de la Mamá Grande)
1962 – Egy kék kutya szemei (Ojos de perro azul)
1962 – Baljós óra (La mala hora)
1967 – Száz év magány (Cien años de soledad)
1970 – Egy hajótörött története (Relato de un náufrago)
1975 – A pátriárka alkonya (El otoño del patriarca)
1978 – Hihetetlen és szomorú történet az ártatlan Eréndiráról és lelketlen nagyanyjáról (La increíble y triste historia de la cándida Eréndira y de su abuela desalmada)
1981 – Egy el?re bejelentett gyilkosság krónikája (Crónica de una muerte anunciada)
1985 – Szerelem a kolera idején (El amor en los tiempos del cólera)
1986 – Titokban Chilében (Clandestine in Chile)
1989 – A tábornok útveszt?je (El general en su laberinto)
1992 – Tizenkét vándor novella (Doce cuentos peregrinos)
1994 – A szerelemr?l és más démonokról (Del amor y otros demonios)
1996 – Egy emberrablás története (Noticia de un secuestro)
2002 – Azért élek, hogy elmeséljem az életemet (Vivir para contarla)
2004 – Bánatos kurváim emlékezete (Memoria de mis putas tristes) .
INTERJÚ
Készítették: Adélaîde Blasquez; Armando Durán
[…]
DURÁN: Milyen lenne tehát maga szerint az ideális regény?
GARCIA MÁRQUEZ: Teljesen szabad regény lenne, amely nem a politikai és társadalmi tartalmával keltene nyugtalanságot, hanem azzal, hogy képes behatolni a valóságba, jobban mondva, kifordítani a valóságot, és megmutatni, hogy milyen a túlsó oldala.
DURÁN: A valóság. Ez az a pont, amelynél el kell id?znünk. Amikor el?ször olvastam a Száz év magány-t, két dolog t?nt fel: a túláradó fantázia és a gondos ügyelés arra, hogy a Buendíák történetét úgy beszélje el, hogy ne rombolja szét sem az elbeszélés, sem a nyelv struktúráját. Második olvasásra azonban megvilágosodott el?ttem, hogy a könyvben a törés szándéka is benne van, és végül szét is töri a valóság struktúráját. Proustra gondolok, állandó törekvésére, hogy olyan képeket közvetítsen, amilyeneket az ember alkot magának a világról. Conradra is gondolnom kell. ?szintén hiszem, hogy a valóság feldolgozása egyike az alapproblémáknak, amelyeket fel kell vetnünk, amikor az elbeszél? formákat vizsgáljuk.
GARCÍA MÁRQUEZ: Az egyetlen, amiben kételkedés nélkül hiszek, hogy a valóság nem ér véget a paradicsom áránál. A mindennapi élet, különösen Latin-Amerikában, biztosítékot nyújt erre. Az észak-amerikai F. W. Up de Graff 1894-ben beutazta az Amazonas-vidéket, és egy csörgedez? patakocska közelében egy olyan helyet látott, ahol a puszta emberi hang öml? felh?szakadást okozott; látott továbbá húszméteres anakondát, amit elborítottak a pillangók. Antonio Pigafetta, aki elkísérte MagalhÃ?Æ?est els? föld körüli vitorlásútján, olyan növényeket, állatokat és elképzelhetetlen, emberszer? lényekt?l származó nyomokat látott, amilyenekr?l soha többé senki sem hallott. Comodoro Rivadaviában, egy isten háta mögötti dél-argentínai helyen a sarki szél a leveg?be röpített egy egész cirkuszt, és másnap a halászhálókkal nem halat fogtak ki a tengerb?l, hanem oroszlánok, zsiráfok és elefántok hulláit. – Néhány hónapja, reggel nyolckor becsöngetett hozzám a villanyszerel?, és amikor ajtót nyitottam, azt mondta: „jöttem a vasalózsinórt kicserélni.” Aztán rögtön észrevette, hogy eltévesztette az ajtót, bocsánatot kért, és elment. Egy kis id? múlva a feleségem bekapcsolta a vasalót, és a zsinór kiégett. Csak újságot kell olvasni, vagy nyitott szemmel kell járni, és együtt kiálthatjuk a francia diákokkal: „Minden hatalmat a képzeletnek!” Különben is, a világ leg- több dolga, a kanáltól a szívátültetésig, el?ször az ember képzeletében teremt?dött meg, még mi- el?tt a valóságban létezett volna. A szocializmus el?ször Marx Károly képzeletében létezett, és csak azután a Szovjetunióban. Ezek az igazságok elvezetnek a költészethez, mert hinnünk engedik, hogy a föld talán egyáltalán nem is kerek, csak akkor lett azzá, amikor sok ember – talán a kor kényelmességéb?l – ezt kezdte képzelni róla. Hiszek benne, hogy a valóság efféle kimerítése, az értelem okozta el?ítéletek nélkül, ragyogó távlatokat nyit meg regényirodalmunk el?tt. Nem kell ezt görcsösen keresett kiútnak tartani: el?bb-utóbb a valóság igazságot fog szolgáltatni a képzeletnek.
DURÁN: Amikor belekezd egy történet írásába, fejében készen van el?re a kibontakozás és a befejezés? Milyen jelent?sége van munkásságában a személyes tapasztalatnak?
GARCÍA MÁRQUEZ: Mindig minden írásom kiindulópontja egy egyszer? kép. A La siesta del martes [Szieszta kedden] cím? elbeszélésem, amelyet mellesleg egyik legsikerültebb m?vemnek tartok, úgy keletkezett, hogy megpillantottam egy fekete ruhás asszonyt meg egy lányt, amint egy fekete eserny?vel felfegyverkezve fel s alá sétáltak a t?z? napon egy néptelen faluban. A S?r? Lomb bonyolult története úgy keletkezett, hogy visszaemlékeztem saját kisgyerekkori élményemre, amikor egyszer szobánk sarkában egy széken guggoltam. Az els?, amit Az ezredes úrnak nincs, aki írjon cím? kisregényb?l magam el?tt láttam, egy férfi volt, aki a barranquillai halpiacon csónakokat bámult elmerülten. Sok évvel kés?bb Párizsban egy hasonló helyzetben azonosítottam magam azzal a várakozó férfival, aki emlékezetemben élt: „Csak most értem meg, mit érezhetett, amíg várakozott.” A Száz év magányból évekig csak azt a tényt tudtam, hogy egy öregember magával vitt egy gyereket, hogy megnézze vele a jeget, amit a cirkuszban látványosságként mutogattak. Abból a könyvemb?l, amin most dolgozom, sok éven át csak egy öregember képét láttam magam el?tt, aki egy palota hatalmas, elhagyatott termén megy keresztül, amelyben csak állatok vannak. Csak ezek az eredeti képek fontosak számomra. A többit már minden szamár meg tudja csinálni.
DURÁN: Honnan tudja, hogy ezek közül az ötletek közül melyiknek van jöv?je?
GARCÍA MÁRQUEZ: Az az ötlet, amelyik nem bírja ki a sok éves elhanyagolást, nem érdekel. Ha azonban van olyan jó, mint a legutóbbi regényemé – tizenhét évig kitartott -, nem marad más dolgom, mint hogy leírjam. Közben már olyan régóta foglalkoztam vele, hogy elölr?l-hátulról el tudtam volna mesélni, mint egy könyvet, amit egyszer már elolvastam. A legnehezebben mindig az els? bekezdés megy. Sokszor hónapokig tart, s?t néha évekig, amíg olyan lesz a kezdet, amilyennek lennie kell. És csak ekkor d?l el véglegesen, hogy van-e a történetnek jöv?je. Ekkor már azt is tudom, hogy milyen stílusban kell írnom, milyen hosszú lesz a könyv, és meddig fogom írni.
DURÁN: Azt mondják a rossz nyelvek, hogy olyan az id?beosztása, mint egy banktisztvisel?é.
GARCÍA MÁRQUEZ: Mindennap írok, vasárnap is, reggel kilenct?l délután háromig, nyugodt, jól f?tött szobában; mert az egyetlen dolog, ami zavar, a lárma és a hideg. Amíg dolgozom, negyven er?s cigarettát szívok el, a nap hátralev? részében pedig azon fáradozom, hogy megszabadítsam testemet a méregt?l. Az orvosok azt mondják, öngyilkosságot követek el – de hát létezik-e egyáltalán szenvedélyes munka, amelyik ne volna egyfajta öngyilkosság? Még valami: egyszer? overallban írok, amilyet a munkások hordanak. Egyrészt ez a legkényelmesebb, másrészt lehet?séget nyújt, hogy az írás-szélcsendekben felálljak, gondolkozzam, közben pedig az összes lehetséges zárat és kapcsolót ki- és beszereljem, vagy vi- dám színeket mázoljak az ajtóra.
DURÁN: Mennyit ír naponta?
GARCÍA MÁRQUEZ: Ha elbeszélést írok, már akkor is elégedett vagyok, ha egy nap egy sorral továbbjutok. Ha regényt írok, megpróbálok egy oldalt megcsinálni. Általában annál könnyebb a munka, minél el?bbre vagyok benne, ilyenkor a teljesítményem is nagyobb valamivel. A regény hálásabb, mint az elbeszélés: egyszer kell csak elkezdeni, márpedig egy elbeszélés elkezdése éppen annyi munkát igényel, mint egy egész regényé. Vannak napok, amikor képes volnék többet is dolgozni, de tudom, hogy másnap reggel, kipihenten, jobban sikerülnek a dolgok. A Száz év magány-t tizennyolc hónapig írtam. Ez alatt az id? alatt nem volt egyetlen percem, se éjjel, se nappal, amikor másra gondoltam volna. Legközelebbi és legért?bb barátaimnak mindig beszélek a témámról, de egyetlen sort sem engedek nekik elolvasni, még azt sem, amit valami fecnire vetettem oda. Babonásan félek, hogy akkor örökre elvész a munka.
DURÁN: Csinál jegyzeteket?
GARCÍA MÁRQUEZ: Nem, soha. Az a tapasztalatom, hogy akkor az ember többet gondol a jegyzeteire, mint a könyvre.
DURÁN: Hemingway azt mondta egyszer, hogy az író boldognak tarthatja magát, mert mindig megvan a lehet?sége, hogy átírja a m?vét. Maga sokat javít?
GARCÍA MÁRQUEZ: Minden reggel kézírással, fekete tintával átdolgozom azt, amit el?z? nap írtam, és aztán letisztázom az egészet. Kés?bb a teljes eredeti szöveget még egyszer átjavítom, és az oldalakat egymás után elviszem a gépírón?höz, mert abból, amit írok, soha nem hagyok másolatot. Ha az ide-oda hurcolásban valami mégis elvész, az soha nem olyan sok, hogy egy nap alatt ne tudnám újra megírni.
DURÁN: És a korrektúra?
GARCÍA MÁRQUEZ: A korrektúraolvasás csak afféle biztonsági rendszabály. A Száz év magánynál megengedte a kiadó, hogy annyit javítsak, amennyit csak akarok, de csak két szót változtattam meg. Általában úgy áll a helyzet, hogy ha leírtam az utolsó szót, és elégedett vagyok vele, egyáltalán nem érdekel többet a könyv.
1973
Zsolt Angéla fordítása
Gabriel García Márquez
BÁNATOS KURVÁIM EMLÉKEZETE
A kilencvenedik születésnapom évében azt az ajándékot találtam ki magamnak, hogy egy sz?z kamaszlánnyal töltök egy szenvedélyes éjszakát. Eszembe jutott Rosa Cabarcas, egy titkos találkahely tulajdonosn?je, aki értesíteni szokta a jobb ügyfeleit, ha akadt egy feltálalható prim?rje. Sem az ilyen, sem a másféle obszcén csábításnak nem engedtem soha, de ? nem hitt az elveim tisztaságában. Az erkölcs is csak id? kérdése, mondta egy kaján mosollyal, majd meglátod. Valamivel fiatalabb volt nálam, és már olyan sok éve nem hallottam róla, hogy akár meg is hallhatott már. De az els? telefoncsengetés után ráismertem a hangjára, és rögtön a tárgyra tértem:
– Ma akarok.
Rosa felsóhajtott: Jaj, te bölcsek bölcse, húsz évre elt?nsz, aztán csak azért jössz vissza, hogy lehetetlent kérj. De rögtön visszanyerte üzleti hangját, és fél tucat jobbnál jobb lehet?séget ajánlott, igaz, csupa használt árut. Mondtam, hogy nem, sz?znek kell lennie, és a ma éjszakára kell. Mire ? megkérdezte: Mit akarsz bebizonyítani magadnak? Semmit, feleltem a legfájóbb pontomon megsebezve, tisztában vagyok vele, hogy mit tudok, és mit nem tudok. Az asszony szenvtelen hangon jegyezte meg, hogy a tudósok mindent tudnak, egyet azért mégsem: nincsenek már szüzek sehol a világon, csak ti, az augusztusiak. Miért nem rendelted idejében? Az ihlet nem jelenti be magát el?re, mondtam. De várni talán hajlandó, mondta ?, mert mindig is bölcsebb volt bármely férfinál, és arra kért, hogy legalább két napot adjak neki, hadd nézzen körül a piacon. Mire komolyan figyelmeztettem, hogy egy ilyen ügyletnél, az én koromban, minden óra egy évnek számít. Akkor nem lehet, mondta ? a legcsekélyebb kétség nélkül, de nem bánom baszd meg. Így izgalmasabb, egy óra múlva hívlak.
Mondanom sem kell, már mérföldekre látszik rólam, hogy csúnya, félénk ember vagyok, és anakronisztikus jelenség. De nem akartam ilyennek látszani, ezért mindent megtettem, hogy épp az ellenkez?jének lássanak. Mind a mai napig, amikor is úgy döntöttem, hogy saját, szabad akaratomból elmesélem, milyen vagyok, ha nem másért, hát csak azért, hogy megnyugtassam a lelkiismeretemet. Azért kezdtem azzal, hogy felhívtam Rosa Cabarcast a szokatlan kéréssel, mert a mából visszanézve, akkor kezd?dött el az új életem, egy olyan életkorban, amelyben a halandók többsége már halott.
Egy gyarmati kori házban lakom a San Nicolás park napos oldalán: Életem minden napját itt töltöttem n?tlenül, és vagyontalanul…
[…]
A ház belseje tágas és napfényes, stukkóval borított boltívek vannak benne, a firenzei mozaikpadlónak sakktábla mintája van, és a négy nagy üvegajtó egy hosszú erkélyre nyílik… […]
Amikor harminckét éves koromban egyedül maradtam, beköltöztem szüleim egykori hálószobájába, ajtót vágattam a könyvtárszoba felé, és elkezdtem elárverezni mindazt, ami felesleges volt mindennapi életemhez; végül majdnem mindent?l megszabadultam, a könyvek és a gépzongora kivételével.
Negyven éven át a Béke Hírlap táviratdagasztója voltam, vagyis az volt a feladatom, hogy bennszülött prózánkban rekonstruáljam és kerekítsem ki a világ híreit, amiket röptükben kaptunk el a csillagközi térben száguldó rövidhullámokon vagy Morse-jelekben.
[…]
Az ötödik évtizedet taposva akkor kezdtem elképzelni, hogy milyen is lesz az öregség, amikor észrevettem magamon az els? memóriazavarokat. […] Volt olyan nap, hogy másodszor is megreggeliztem, mert elfelejtem, hogy egyszer már ettem, és megtanultam, mi az az ijedtség barátaim arcában, amikor nem mernek szólni, hogy ugyanazt a történetet mesélem el nekik, amit már az el?z? héten is elmeséltem. Addigra már a memóriámban volt egy lista az ismer?s arcokról, meg egy másik a hozzájuk tartozó nevekr?l, de amikor köszönni kellett nekik, nem tudtam összehozni a neveket és az arcokat.
A szexuális életkorom sohasem okozott gondokat nekem. Mert az, hogy mire vagyok képes, nem annyira ént?lem függött, mint inkább a n?kt?l, és ?k, ha akarják, tudják, hogy mit hogyan. Ma csak nevetek azokon a nyolcvanéves fiúkon, akik ijedten fordulnak orvoshoz ezek miatt, mert nem tudják, hogy a kilencveneseknél még rosszabb a helyzet, de már nem számít: csak annak lehet panasza, aki él. Az viszont az élet igazi diadala, hogy az öregek emlékezete mindent kiejt magából, ami felesleges, de az olyan dolgok esetében, amelyek igazán érdekelnek minket, ritkán mondja fel a szolgálatot. Cicerónak van err?l egy igen találó mondata: Nincs az az öregember, aki elfelejtené, hogy hova rejtette el a kincsét.
[…]
Sohasem feküdtem le olyan n?vel, akinek ne fizettem volna, és azt a keveset, aki nem volt hivatásos, ésszel-er?vel meggy?ztem róla, hogy fogadja el a pénzt, akkor is, ha utána kidobja a szemétbe. Húszéves koromban elkezdtem vezetni egy kimutatást: név, életkor, helyszín meg egy rövid emlékeztet? a körülményekr?l és módozatokról. Ötvenéves koromig ötszáztizennégy n?, akikkel minimum egyszer együtt voltam. Aztán, amikor már a testem nem bírta az iramot annyi n?vel, abbahagytam a listát, mert papír nélkül is fejben tudtam tartani ?ket. Megvolt a magam külön etikája. Sosem vettem részt csoportos dáridókon, nyilvános viszonyt sem folytattam, nem adtam ki titkokat, és se testi, se lelki kalandokat nem fecsegtem ki, mert fiatal korom óta tudtam, hogy egyiket sem lehet büntetlenül elkövetni.
[…]
Ezek után, felkészültem rá, hogy aznap éjjel minden megtörténhet velem, végigd?ltem az ágyon, és vártam, hogy kilencvenegy éves korom els? pillanatában elhatalmasodik rajtam a végs? fájdalom. Távoli harangszót hallottam, éreztem az oldalán fekv? Delgadina lelkének illatát, hallottam egy kiáltást a láthatárról, meg egy ember zokogását, aki talán egy évszázaddal azel?tt halt meg abban a szobában. Ekkor végs? leheletemmel eloltottam a lámpát, ujjaimat az ujjaiba kulcsoltam, hogy kézen fogva magammal vigyem, és megszámoltam a tizenkét éjféli harangkongást, tizenkét utolsó könnycseppet ejtve, míg fel nem hangzott az els? kakaskukorékolás, és rögtön utána a diadalmas harangzúgás és ünnepi petárdadurrogás, mely mind annak örömére szólt, hogy épségben és egészségben túléltem a kilencvenedik évemet.
[…]
Fordította: Székács Vera
Jegyzetek és küls? hivatkozások
[1] születési év 1928: Nobelprize.org és Britannica; születési év 1927: önéletrajz és Márquez 80 éves (2007-es interjú)
Fordítójának, Székács Verának Márquez 80. születésnapjára írt cikke
Forrás
wikipedia.org
literatura.hu
További források
Vargas Llosa, Mario: García Márquez : historia de un deicidio. – Barcelona: Barral, 1971
Fau, Margaret Eustella: Bibliographic Guide to Gabriel García Márquez, 1979-1985 / compiled by Margaret Eustella Fau and Nelly Sfeir de Gonzalez. – Westport, Conn.: Greenwood Press, 1986
Gabriel García Márquez : New Readings / edited by Bernard McGuirk and Richard Cardwell. – Cambridge: Cambridge Univ. Press, 1987
López Lemus, Virgilio: Garcia Marquez : una vocacion incontenible. – La Habana: Letras Cubanas, 1987
Bell-Villada, Gene H.: García Márquez : the Man and His Work. – Chapel Hill: University of North Carolina Press, cop. 1990
Gabriel García Márquez : a Study of the Short Fiction / [compiled by] Harley D. Oberhelman. – Boston: Twayne Publishers, 1991
Saldívar, Dasso: García Márquez : el viaje a la semilla: la biografía. – Madrid: Alfaguara, 1997
Conversations with Gabriel García Márquez / edited by Gene H. Bell-Villada. – Jackson: University Press of Mississippi, 2006
Adélaîde Blasquez, Armando Durán, Zsolt Angéla (trans.). Gabriel Garcia Marquez – Bevezet? és interjú (magyar nyelven) (1973). Hozzáférés ideje: 2009. január 30.
Gabriel García Márquez a vilagirodalom.lap.hu-n (magyarul
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:40 :: H.Pulai Éva
