Böröczki Mihály - Mityka : Jákob

Nyomtatás

Akkora mocsok vesz körül,

s olyan széles az árok,

Jákob ölében isten ül,

s én lajtorjámra várok.

Nincs fogódzom se, meg minek

lépdelnék fokról-fokra,

ha az utolsó léceket

még mindig Jákob fogja.

De állandóan visszadől,

hiába döntöm égnek,

segítsetek, hogy néha föl,

és ne csak visszanézzek.

Kihűl a tollam, döng a szív,

holt tücskök hegedülnek,

egy karcos akkord visszahív,

hogy főt hajtsak a bűnnek.

Akár is, máris, holnap is,

elérem az erődöt,

még akkor is, ha csak hamis

húrokon bíbelődök.

Cafatra vár a héja nép,

s alul támaszt a boglya,

alád búvok, te messzi ég

felhőiden laffogva.

No persze, nem szánom magam,

hát senki se ne szánjon,

és nem kérem, hogy ami van,

a végső fokra hágjon.

S e teng-leng bús fölismerés

mégiscsak megröhögtet,

a létra nagy, a fok kevés

– csak Jákob vélte többnek.