Megmondalak Anyunak!

Az árulkodásnak is megvannak a kockázatai…

Szép napsütéses tavaszi délután volt. Szabolcs két megrakott szatyorral a kezében ballagott hazafelé a piacról. A vadcseresznyefa alatt elhaladva madárcsicsergésre figyelt fel. Jó ürügy volt, hogy letegye két szatyrát, s megpihentesse cipelést?l elfáradt karjait, miközben a szólistát kereste szemével a fán. Végül megtalálta. A madárka, mintha megérezte volna a fürkész? tekintetet, elröppent. Szabolcs csalódottan nézett a h?tlen után.

– Na, mi az, nem fizettem neked belép?jegyet?

Választ hiába várt a “sztártól” mert az már a hetedik fáról zengte nászra hívó trilláit. S mivel a tömbház-negyedben nem tapossák le egymást a fák, az biza nagyon messze volt. Szabolcs végigmérte a szatyrait.

– Azt hiszem, veszek én is egy bevásárló szekeret – nyújtóztatta ki elfáradt karjait, hogy még id?t nyerjen.

– Azt még megértem, hogy meg se ismered a kollégan?det, hiszen van egy fél éve, hogy nem láttad, de hogy épp szájba is akarod verni, az már több a soknál – szólalt meg mellette egy pajkos n?i hang románul.

– Szia Adela! Ez aztán a kellemes meglepetés! – fordult hátra Szabolcs. – Akarom mondani, sziasztok! – helyesbített, miután szemrevételezte a gyerekkocsiban szundikáló kislányt. – H?, mekkora vagy már! – fogta halkabbra a hangját.

– Ne kell miatta sugdolózni! Ha alszik, ágyúval se lehet felébreszteni – nyugtatta Szabolcsot Adela

– Éjjel is alszik?

– Nincs baj vele! Jó baba! Csak ha éhes, akkor nagyon dühös tudd lenni!

– Tejed van-e?

– Jó tehén vagyok! – felelte büszkén Adela. – Adhatnék másnak is!

– Az jó! Az megfizethetetlen! – hökkent meg Szabolcs a megfogalmazástól. – Hiányolunk a munkában! Épp ma pletykáltunk rólad! – váltott témát.

– Na, mi az, rossz a rosszal, de rosszabb a rossz nélkül?

– Á, csak túl nagy a csend, ha a nagy szájad nincs jelen! – ugratta Szabolcs is.

– Bagoly mondja verébnek! – feleselt vissza Adela.

– Nosza, magyar közmondásokat is tudsz?

– Baróton dolgoztam két évet, ne feledd!

– De akkor miért nem mondod eredetiben? – kötekedett Szabolcs. – Minek fordítod románra?

Adela válaszul kinyújtotta a nyelvét.

– Látom “egy kicsit” bevásároltál. Megálltál pihenni?

– Csak láttam egy szépen énekl? madárkát a cseresznyefán, s …

– S jó ürügy volt megállni. S de jó volt velem találkozni, mert pihentethetted a karjaidat! – érzett rá Adela az igazi okra. – Na, a pihen?nek vége, pucolj, mert vár a házisárkány!

– Mindenki magából indul ki!

– Megyek, mert nemsokára megébred veszettül éhesen, s nem akarom, hogy végigüvöltse az utat hazáig, s kih?tse a torkát. Még kissé foga van a napnak.

– Örvendek, hogy találkoztunk! – búcsúzott Szabolcs is, odahajolt, s adott kollégan?jének egy búcsú-puszit.

Adela továbbtolta a gyermekkocsit, de néhány lépés után ismer?s hang ütötte meg a fülét.

– Láttalak! Láttalak! Megmondlak Anyunak! Megmondlak! – kiáltotta egy els?s forma kislány már a távolból.

Adela megfordult, integetve köszönt a kislánynak, majd, bár nem értette a magyar szöveget, a hanglejtésr?l rájött a tartalomra.

– Árulkodni akar? – szólt vissza Szabolcsnak.

– Jaj nekem! – felelte Szabolcs szenved? hangon.

– Jó bizonyítványmagyarázást! Üdvözlöm a nejedet! – nevette el magát Adela, majd siet?s léptekkel elindult hazafelé.

– Láttalak! Láttalak! Megmondlak Anyunak! Megmondlak! – szegezte apjának a mutató ujját a kislány akkora hangon, hogy a járókel?k mind odafordultak.

– Szia! Mit láttál? – kérdezte Szabolcs. – S puszi nincs? Még csak köszönés se?

– Megmondlak Anyunak, hogy csókolóztál az utcán Adela nénivel!

– S akkor Anyu mit fog tenni? Elválik? – érdekl?dött Szabolcs mosolyogva.

A kislány meghökkent. Zavarodottan elhallgatott, szemlátomást nem tudta mit válaszoljon. Szabolcs látván, hogy a kérdés megtette a hatását, felvette a két szatyrot, s elindult, félszemmel a kislányát figyelve.

Tündike szokatlanul csendes volt. Máskor be nem állt a szája az úton, hiszen oly sok minden történik egy nap alatt az iskolában! Azt pedig egy talpig fehérnép nem tudja magában tartani. Szabolcs észrevette a szokatlan csendességet, s bár ezt a felt?n? jelenséget más esetben ? se hagyta volna szótlanul, ma csendben mentek mindketten hazafelé. Szabolcs id?nként végigmérte a kislányt, de nem szólt hozzá. Tündike, még a liftben a gombot se nyomta meg, bár máskor hisztit rendezett, ha más megnyomta el?tte.

Végül felértek. Szabolcs látván, hogy Tündike nem csenget, letette a két szatyrot. Ám nem jutott oda, hogy csengessen, mert Anyu meghallotta a zajt a folyósón, s ajtót nyitott.

– Szia! – tárta szét a karját, hogy szokás szerint megölelje kislányát, de azonnal felt?nt neki a szokatlan csendesség.

– Mi történt? – indult be Anyuban a vészriadó.

– A lányod árulkodni akar! – felelte Szabolcs.

Tündike két kézzel egyszerre fogta be a száját, nehogy egy szó is kicsússzon rajta. Arcára kiült a rémület. Anyu Szabolcshoz fordult, t?le várván a választ.

– Nem én akarok árulkodni… – menteget?zött.

– Elmondanátok nekem is, hogy mi történt? – kezdett Anyu ideges lenni. 

– Na, mondd el, mit láttál? – biztatta Szabolcs Tündikét. Tündike rémülten megrázta a fejét. Szabolcs jobbnak látta tovább nem feszíteni a húrt.

– Tündike meglátott, hogy a piac el?tt az utcán Adelával csókolóztam. S megfenyegetett, hogy befúj neked!

– Csókolóztál? Adelával? Az utcán… A piac el?tt, ahol mindenki lát? – hitetlenkedett Anyu, hol kislányára, hol az apjára pillantva.

– Nem akarom, hogy elváljatok! – kiáltotta Tündike.

Anyu még egy ideig nézte a pánikhangulatban lev? lányát, s a bajusza alatt pisolygó férjét. Aztán leesett neki a tantusz. Leguggolt a kislányhoz, ölbe emelte, s megkérdezte:

– Apu Adela néni arcára adta a “csókot”?

– Igehen – felelte Tündike megszeppenve.

– Te kis butus! Baráti puszit adott a kollégan?jének! – mosolyodott el Anyu, majd Szabolcshoz fordult. – S te amilyen hülye vagy, azzal fenyegetted, hogy elválok t?led? Normális vagy, így megijeszteni azt a leánykát?

– Látod, ezért imádlak! Nincs még egy n? a világon, aki így megbízna bennem! S jó, ha ezt Tündike is tapasztalja!

 

 

 

21látogató,1mai

Szerző Vandra Attila 778 írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.

19 Komment

  1. Kedves Attila!
    Nagyon aranyos, látom sokan jártak itt előttem, mert hiszen bárkivel, bármikor előfordulhatna hasonló történet, csak egy cserfes kislány, de akár egy közlékeny kisfiú is elég hozzá. Na és még a recept előír egy asszonyt, aki bízik a férjében. Bizalom, bizalom, bizalom!!! A féltékenység, a kétség az ördög műve, az biztos. Örömmel olvastam kedves “mesédet”! 🙂 Sok szeretettel Eszter

  2. he, he, én már csak ilyen vagyok. A történelemben is vagy hatvan év lemaradásom van.
    Végre nekiállhatok olvasni. Nemigen lehet élvezni az irodalmat, ha az ember olvasás közben elnyávogja magát, mert beleharap a fájás a lábába. De egy leveseskanál hasis, amit a doki tegnap fölírt, megkönnyíti mától a betű élvezetét.

  3. Attila!
    Nem vitatkozom…
    Gyerekek között élek… hosszú ideje, s elmondhatom nem csak ovisokkal foglalkoztam, foglalkozom.
    Sok érdekes élethelyzetet , reakciót láttam már. Nem mindegyik gyerek árulkodós…SŐT!
    Igazad van, mert ebben a történeteben a szülők hozzáállása példaértékű…
    ÃÂm, én nagyon gyerek centrikus vagyok, s talán ezért láttam szenzációsnak a gyereket.

Hagyj üzenetet