Angyali érintés
Annyi év eltelt már „azóta”…
Nehezen jönnek a szavak
még mindig.
Gondolatok,
vagy csak gondolatok töredéke.
A szemed.
A mozdulataid.
A hangod.
Minden olyan,mintha itt lennél.
Mit mondjak még?
Hogy még mindig itt vagy,
és hiába minden,
nem tudlak elengedni…
Nem látlak.
Csak érezlek.
Nagyon.
Sokszor érzem itt állsz mellettem,
érzem az illatod.
Lehunyt szemmel
mélyen magamba szívom,
és én szeretnélek megérinteni,
mint ahogy Te is megérintesz tudom.
Angyali érintés…
Mit mondjak még?
Hogy minden nap belepusztulok?
Olyan,mintha tegnap történt volna…
Nézem az emberek arcát,
és Téged kereslek mindenkiben…
Magamra zárom az ajtót,
ne is lássak senkit…
Esténként meggyújtok egy mécsest.
Neked.
Érted.
Elnézem a piciny lángocskát,
és emlékezem…
Rád.
És akkor a neved
hangtalanul szakad ki bel?lem…
Könnyeim egymást tiporják az arcomon.
Mit mondjak még?!
Hogy minden nap Veled kezd?dik?
És Veled ér véget?
Hogy néha szeretném kitépni
az érzéseket a szívemb?l,
hogy ne érezzek.
Hogy ne legyek…
– Én se.
————————————————————————-
Elég nehéz megérteni úgy egy verset, hogy az olvasója tképp
nem tudja, nem ismeri az el?zményeket. Érzi, hogy a szerz?nek
nagyon fájja van, talán együtt is érez vele, de nem ülepszik
akármilyen élménnyé le benne a tartalom. Lehetne ez vigasztaló vers,
vagy irigyelt, megtalált, lehetne támasza valakinek, aki hason dologban
érintett, megbántott, kifosztott az élet. Ez az írás nem lépett át a
személyesen, nem ért át hozzám, érzek, de ez sztereotíp érzés, egy
régen tapasztalt analógia, nem tudom, miért kisért, de nem talált meg.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.23. @ 13:45 :: Tóth Zsuzsa