— Gyere szívem, kész az ebéd! — szólt az asszony, és az asztalra tette a gőzölgő levest.
— Mindjárt félidő, és megyek!
— Gyurika! Ha egyszer elvárod, hogy vasárnap délre legyen ebéd, akkor én meg elvárom, hogy vasárnap délben ne a tévé előtt, hanem az asztal mellett üljél! Világos? — csattant fel a nő hangja.
— Jövök már szívem, jövök! — ugrott fel a fotelből a férfi, és helyet foglalt az asztalnál.
Az asszony mosolyogva szedte ki a levest. — Mégis csak fontos neki a főztöm! — gondolta, aztán meg az futott át az agyán, amit még az anyjától hallott lány korában. — Édes lányom egyszer és mindenkorra jegyezd meg, hogy a férfit a hasán keresztül lehet megfogni! — és ő megfogta Gyurikát, annyi szent, mert Gyurika harmincnyolc kilót hízott röpke öt év alatt. Igaz három centit össze is ment a százhatvan centis magasságából, de arról nem a bőség tehet. Most úgy nézett ki Gyurika, mint egy rengő hasú törpe vízmű. De mit számít az, amikor szeretik egymást.
— Ízlik? — kérdezte az asszony.
— Hmm! — habzsolt a férfi, és fél szemmel belesett a szobaajtón, hátha még elcsíp a valamit kézilabda meccsből.
Megették a levest, a nő csendben leszedte a tányérokat, asztalra tette a sültet.
— Mi a baj szívem? — kérdezte a férfi.
— Semmi.
— Nono! Látom rajtad!
— Mondom, hogy semmi — bizonygatta az asszony, és szedett egy kis salátát.
— Ideges vagy.
— Nem vagyok — rázta fejét a nő. — Kérek egy pohár üdítőt! — mondta két falat között.
— Ne mondd, látom rajtad! — felelte a férfi, és narancsot töltött felesége poharába.
— Nem vagyok ideges — szögezte le az asszony.
— Dehogynem! — bizonygatta az ember, és félretolta a tányért.
— Nem eszel? — kérdezte a nő.
— Nem, mert ideges vagy, és nem tudom az okát.
— Mondom, hogy nem vagyok ideges! — emelte fel hangját a nő, és a csontos tányérra dobott egy fél húst.
— Nem rágod le? — kérdezte a férfi, és a kidobott húsra bökött villájával.
— Nem rágom le!
— Ideges vagy, és azért, ugye?
— Nem vagyok ideges! — ismételte. — Miért nem hi-szed el, hogy nem va-gyok i-de-ges!
— Ismerlek — felelte a férfi. — Akkor csinálsz így, amikor ideges vagy.
— Nem csinálok semmit, sehogy! — kiáltotta a nő. — Rendben?
— Ne tagadd! Most is…
— Mit most is?
— Szétvet az ideg!
— Nem vet szét az ideg! — üvöltötte az asszony, és felugrott az asztaltól.
— Haha! — kacagott fel gúnyosan az ember. — Legalább egyszer az életben lennél velem őszinte!
— Őszinte vagyok veled!
— Igen! — kiabált most már a férfi is. — Akkor miért nem mondod el az okát?!
— Mert nincs oka!
— Nincs hát! Akkor miért üvöltözöl velem?!
— Mert nem érted meg… hogy… — elcsuklott a hangja, majdnem elsírta magát —, hogy nem vagyok ideges!
— Dehogynem! Hisz kiabálsz velem! Velem, aki nem bántottalak!
— De bántasz! — hüppögte a nő. — Azt mondod, ideges vagyok, amikor…
— Amikor? — kérdezte a férfi.
— Amikor nem vagyok ideges! — fejezte be nagy nehezen a mondatot, és beszaladt a fürdőszobába egy köteg papír zsebkendőért.
— Akkor miért kiabálsz velem? — érte őt utol a férfi hangja.
— Mert hülye vagyok! Mert azt hittem normálisan meg tudunk ebédelni! Mert én tényleg egy hülye állat vagyok, aki… aki…
— Azért nem szoktál velem kiabálni, mert hülye vagy! — vágott közbe a férfi. — Tehát?
— Mit tehát? Mit faggatsz te engem? Azt hiszed nincs nekem elég bajom?
— Most még neked áll följebb? — üvöltötte az ember. — Inkább arról mesélj, hogy miért kiabálsz velem! Meg tudod mondani?
— Tudni akarod?
— Igen! Tudni akarom! Elegem van abból, hogy minden ok nélkül üvöltözöl velem! Tehát?
— Azért mert ideges vagyok! — üvöltötte a nő. — Vedd már észre, hogy szétvet az ideg!
— Na, menj a…! — kiabálta a férfi. — Itt már ebédelni sem lehet nyugodtan, hogy a franc enné meg! — ezzel kirúgta maga alól a széket, és beviharzott a szobába.
Becsapta maga mögött az ajtót, belehuppant a fotelba, kibontott egy üveg sört, belekortyolt.
Jókor érkezett. Elkezdődött a második félidő.
A feleség döbbenten nézte a bevágott ajtót, aztán a kihűlt ételt az asztalon, majd megint az ajtót.
Aztán megrántotta a vállát, kifújta az orrát, és leült enni.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.17. @ 18:37 :: S. Szabó István
