Nagy Horváth Ilona : Zoo

 

 

 

Szerintem oké minden szintem,

míg nem meg nem telepszik

itt a megszokás,

látok, ha átok is. 

 

Kapaszkodj, süllyedünk.

 

Forog a sámán nyelve,

amint valamely remek elve

kedves versbe remekelve

előbukik a horizonton.

Hallgassá mán – mondom

mintegy magamnak –

alig értek egy-egy szót,

mert a miértek mertek nélkül

csak apró, jelentéktelen zaj,

mit  torkomra visszanyom

a sok üdvözlégy éktelen moraja.

 

Türelem, terelem már…

kolompol az újabb térelem,

egyszemélyes, mulya gulya, 

málé nyakán méla holmi,

hozzánemszólni kéne,

de én egyebekben attól vagyok

magam, hogy magammal

letárgyalom árnyalatlan,

mi nyalja sima fehérre

szürke állományom

az adott pillanatban,

megszólítom tehát az ént.

 

Te marha,

hamar köpd ki,

ha mar,

s ha már szádba tömni

hagytad a levizelt füvet.

 

 

Letudva tehát ez is.

 

 

Messzi vízszint,

 – legyen má’ szép, írjunk szinesztéziát – 

vörös mohósággal ölel

bátorízű kupica piát

egykori kupiszökevény,

nyelve lebben nyakában a hozzárendelt hétköznapi combbal,

lenge szőke fény illata borzong melle körül,

(abszolút offlájn)

felbőszült élete állata

(mókus, cica, sakál meg ilyenek)

őszt üzen,

szóval túl a napi igán, a maréknyi prém kétes delejébe 

pumbált szokványos veleje az öröm

(havonta kétszer),

s imígyen felvértezve a világ dolgai ellen

szemtől szemben is mer pisilni a széllel.

 

 

Lator könyököl a képbe, 

gyér röhögés mellett felköhögi 

a torkán akadt testidegen nézeteket,

miszerint az orrba fűzött karika

úgyszólván pírszing,

s a mézes fíling gyakran nem csak

a szellentés szagának elfedése okán

van jelen.

 

Hupsz,

mit fognak szólni a

az emberek.

azt hiszem, többet

nem is írok, nem merek,

elég lesz ennyi a jóból,

hovatovább:

mereven elzárkózom,

s nem teszek megjegyzést,

ahogy igazít sután a pózon,

jobban látsszon,

van itt erekció, kérem,

ha kilóg is kissé a

koncepcióból.

 

 

Menj arrébb,

hadd beszéljek melléd inkább.

Például írhatnék valami állatit inkább:

 

Elvégre a galand kalandja is szép lehet,

ha nem zavar hogy a szar, mi alkotja 

köré az otthonos, meleg belteret.

Jómagam nem heveslem ugyan,

ma talán kimondottan epés vagyok,

netán egyenest keserű,

azannya, szinte összeállt

egy sorvégi keselyű.

De hagyom inkább a francba,

repülj madár,

legyen ez a vers minden senkié ma,

s ahogy tenné bármelyik jól nevelt hiéna,

legyintek és röhögök.

 

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.02.17. @ 12:48 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 312 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.