Száját hátulról befogták, nem tudott segítségért kiáltani. Hiába kapálózott, elkezdték a bokrok közé cipelni. Hamarosan a földön volt, az egyik suhanc a fejénél térdelt, s egyik kezével a száját fogta be, a másik kezével pedig a két kezét szorította le. A másik közben a farmernadrágját kezdte letépni róla. Sikerült egyik lábával szájba rúgni az ?t vetkeztet?t, de ett?l a másik csak még állatiasabb dühvel vetette magát rá.
– Engedjééteeek eeel! – harsant fel a közelben. A hang nem egy ijedt segélykiáltásra, hanem egy sebzett vadállat dühödt felhördülésére emlékeztetett, bár egy tizenéves fiú torkából jött. Az Etelkát vetkeztet? suhanc felugrott, de a következ? pillanatban egy kétujjnyi vastag száraz ág úgy eltalálta, hogy azonnal elterült. Az ág darabokra tört rajta. Csak egy kis csonk maradt a fiú kezében. A másik suhanc elengedte Etelkát, s felugrott. A suhanc fél fejjel magasabb, volt, és izmos. A harc egyenl?tlennek t?nt, ennek ellenére a fiú nem rettent vissza. A suhanc képibe vágta a hasznavehetetlen botcsonkot, majd ököllel csapott jókorát az arcába. Ellenfele megtántorodott, el is esett, de keljfeljancsiként ugrott talpra, s kést rántott, azzal támadt a fiúra. Etelka úgy meg volt rettenve, hogy kiáltani se bírt. Ijedtében behunyta a szemét, hogy ne lássa, miként szúrja le a suhanc a fiút. Egy fájdalmas kiáltást hallott, s vér is csöppent az arcára. Ám a dulakodás csak nem csöndesült el. Rettegve nyitotta ki a szemét. A suhanc, kinek kezében nem volt már kés, azon volt, hogy megragadja nálánál gyengébb fizikumú támadóját. A fiúnak viszont több esze volt, s egyre hátrálva mindegyre kibújt a fogás alól, s közben oda-oda ütött. Ám hátrálás közben megbotlott a földön fekv?ben, és hátraesett. A suhanc rosszul számított, hogy így leteperheti. A fiú harcképtelennek hitt fekv? helyzetb?l egyszerre két lábbal rúgta szájon, amikor rávetette magát. A rúgástól leesett, és ekkor felhangzott az Etelka segélykiáltása. A suhanc lábra ugrott, de pillanatnyi habozás után futásnak eredt, miel?tt valaki meg nem jelenik a segélykérésre.
– Tanárn?, jöjjön hamar!
Etelka csak ekkor ismerte fel Jancsit. Rémülten látta, hogy a másik suhanc kezd feltápászkodni, s a kés, amelyet társa kezéb?l Jancsi kivert, a keze ügyében van. Jancsi oda ugrott tanárn?jéhez, felrántotta a földr?l, majd a kapu felé húzta. Etelka szófogadó gyermekként követte, közben fél kézzel tartotta a gombjavesztett, visszahúzott farmerét. Jancsi elfordította a kulcsot, kinyitotta a kaput, majd valósággal belökte a kapun osztályf?nökét. Amint benn voltak, hamar bereteszelte a kaput. Bár már biztonságban voltak, de még mindig lázas igyekezettel próbálgatta sorba a kulcscsomón talált kulcsokat, míg megtalálta az ajtóba járót. Etelka, amint a zár az ajtóban is elfordult, hisztériás sírásban tört ki.
Csak lassan tért magához. Egy fotelben ült, Jancsi el?tte térdelt, s a kezét simogatta.
– Nyugodjon meg, tanárn?, nyugodjon meg, túl vagyunk rajta, biztonságban vagyunk – hajtogatta egyre Jancsi.
Etelka mintha önkívületi állapotból tért volna magához. Hosszú id? után tudott csak megszólalni.
– Köszönöm! – rebegte.
Jancsi nem válaszolt, csak elhallgatott. Nem ismételgette többet nyugtatgató szövegét, de nem engedte el tanárn?je kezét. Ösztönösen érezte, hogy tanárn?jének most nagy szüksége van erre a biztonságot adó férfikézre. Még akkor is, ha ez a férfi csak egy serdül?kor küszöbén álló kamasz. Igaz, megmentette.
Etelkának egy régebbi beszélgetésük jutott eszébe. „Mire jó ez a sok verekedés, kisfiam?” – kérdezte Jancsitól. „Meg kell tanulnom megvédeni magam!” – válaszolta akkor Jancsi hirtelen elsötétül? tekintettel. Hát ez most tényleg hasznos tudásnak bizonyult!
Ekkor vette észre, hogy a farmerér?l hiányzó gombok miatt a hasán látszik a fehérnem?je. Szégyenl?sen összefogta, majd felállt.
– Bocsáss meg, vegyek magamra valamit.
Fél kézzel tartva a nadrágját tett néhány bizonytalan lépést, ledobta a kabátját, magára kapta a házi köpenyét, majd annak takarásában kilépett a cip?b?l és a nadrágjából.
– Bocsánat, bejöttem sáros lábbal – szabadkozott Jancsi az el?szoba felé igyekezve.
– Találsz ott egy férfipapucsot az el?szobában. Vedd azt fel nyugodtan! – szólt rá osztályf?nöke.
Jancsi nagy zavarban volt, látszott, hogy legszívesebben kisomfordálna az ajtón, hiszen itt most már rá nincsen többet szükség, de valahogy e felszólítás után… Levette a cip?jét, majd zavartan megállt az ajtóban.
– Gyere, nézzem meg a sebedet! – szólt rá tanárn?je aggódó hangon. Jancsin látszott, hogy nem szívesen áll kötélnek. – Gyere ide, ha mondom! – szólt rá ismét a tanárn? határozottan. A kis intermezzo jó volt arra, hogy helyreálljon a felborult egyensúly. Jancsi nem a biztonságot adó lovag volt többé, hanem a diák, a gyermek.
– Gyere már! Vérzel! Be kell kötni! – fogta meg a Jancsi alkarját jóval a csuromvéres felkar alatt. Jancsi felszisszent.
– Bocsánat, csak segíteni akartam levetk?zni. Nem tudtam, hogy ott is megütöttek. Vesd le akkor te magad a pulóvert, s az ingedet. Jancsi el?ször nemet intett. Majd látván, hogy nincs menekvés, levette a pulóvert, majd felt?rte a karján az inget.
– Ne szégyenl?sködj! Itt álltam az el?bb én is el?tted, s a bugyim is látszott. Tornaórán is leveted. Mi van veled?
– Nem! – felelte Jancsi dacosan, az ajtó felé pillantva, láthatóan a távozás szándékát fontolgatva.
Etelka úgy látta jónak, hogy ne er?szakoskodjon tovább. A felkaron található késvágta seb nem volt túl mély. A szúró mozdulat célt téveszthetett, de az él elérhette a karját, s megvágta.
– Várj, bekötöm – szólt Etelka, kiben az anyai gondoskodó ösztön feledtette a rémületét. – Miért nem veszed le az ingedet, könnyebben hozzáférnék?! – dohogott kötözés közben. Végül csak sikerült bekötöznie a sebet.
– Ülj oda le, lássuk, hogy biztosan elállt a vérzés – nyomta le barátságosan a fotelba. – Addig f?zök egy…
Megállt a mondat közepén, mert Jancsi elszisszent.
– Megütötted a hátad, amikor hátraestél, igaz? Lássam, ha megsérültél, akkor…
– Nem! – kiáltott Jancsi ideges hangon, hirtelen összefonva két karját maga el?tt. A tanárn? szemét nem kerülte el az az apró tény, hogy hóna alatt ökölbe szorított keze az ingét is megmarkolta.
(Folytatás következik: III. rész: Hol a határ?)
Legutóbbi módosítás: 2010.01.24. @ 06:59 :: Vandra Attila
