Üres utcákon
viszhangzó zajjal
suhan
a magányos, fürge este
tócsákba cuppanva,
szaporán lépeget
minden álmot szül?
fekete teste.
Halk pötyögéssel
egyenes csíkokban
– mint a rácsok- ,
hullik az ég zafírja.
Fent és lent.
?s riválisok,
örök-h? társak
eggyéválnak a s?r? szálakon.
Mohó öl most a föld.
Úgy öleli félt?n
a zúduló es?t,
mint egyetlen Férfit
a N?.
Ködpárát sóhajtó
csókos-ölelkezések.
Heves attak
sodró görgeteg
gomolygásába bújnak
a szégyenl?s fények.
A mélyben kibomló
gyökérfonalak cikáznak:
– sarjad az élet-.
Csituló víz-inaikon
végs? akkordot
pendít a szürkület.
Eláll az es?, elhal a dallam:
s viszi – az irigy! – széttört darabjait
a lecsurgó kék,
magába olvadó önz? tükörkép.
Megébredt virradat
nyüzsg? szín-ujjai
friss bimbóba fonják
az éj dobálta csöndvirágok
lusta szirmait.
Reggeli, hers talpaimat
marasztalóan öleli a sár,
s kalapom peremére
kósza csöppek ejtenek alá
fázós búcsúcsókokat.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.14. @ 13:56 :: Szögedi Judit
