Púposodik már a mézízű avar
rozsdáll a gally
letört ág visszabeszél
csontsárga kezek
borzolják a fákat
könnybe hullt levelén
kicsordul a szél
gyümölcs-álmát vajúdja vissza
aki féltő lombkart
föléje kitárt
Most fölbeszúrt lándzsák
kéklő hegyén dér ül
holt gyermekein osztozik a világ
Vágott rendek már
a ledőlt fények
az árnyak is lassan
hozzánk hajlanak
nincs szomja éhe
a kifosztott földnek
dermedt tűz poklába
belehal a Nap
Így múlik el
felettünk az élet
mint aki szerelmét
szélbe kiáltja
mit is kezdhetnénk
a semmi ágán ülve
ifjan
az örökkévalósággal
Legutóbbi módosítás: 2010.01.27. @ 11:46 :: Seres László
