Nagy Horváth Ilona : Bolygók a homlokom mögött

 

Szurokba mártott

szigorú falak,

nyúlós sötétet hurcol

komor egünkre

napra nap

a nyitott szemekbe

búvó félelem.

Bokorba fulladt

lopott ösvényeken

liheg a menekvő

lét.

Pusmogás hallik,

valaki álmodni készül,

szemére rántja

a csöndet,

embernyi zajos

bálterem

sóhajt

jó éjszakát.

 

 

Forgolódik

a humán világ,

ideges számlákon

konszolidált

jövőt terem a kamat,

másutt morzsát dédelget

száraz nyelve alatt

a nyomor.

Én vakon lebegek

a házak fölött,

s míg odalent

sovány idillt hörög

az olvasólámpák

kopott fénye,

látom

zord

magamat

komor búcsút legyinteni

a lángszemű

égnek,

jó éjszakát.

 

Nem alszom,

mélyet lélegzem,

odaát

fenséges, hideg

rendszerek,

éles határú,

arisztokratikus,

pontos terek,

bolygók a homlokom

mögött.

Tenyeremből

pusmogás hallik,

valaki álmodni készül,

embernyi bálterem

szemén a csenddel.

Kacérszoknyás

illó lehetetlennel

táncol odabent,

míg ina szakad,

s bírják leláncolt tagjai.

Viselem nehéz

szagát,

magasba emelem,

aludj a csillagokkal,

-bolygók a homlokom

mögött,

jó éjszakát.

 

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.01.26. @ 10:24 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 312 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.