Inaktív : Reggeli idill

 

 

Rohan a csacska, szájában ujja. Lebben a szoknyája, copfjával megcsap, majd a combomra huppan. 

   Göndört nevet, cseveg, csacsog. Királyfival álmodhatott.

   Ölembe fészkel?dik, mint anyja intézkedik. Ki mit csinál délután, határozottan kiosztja.

   Rám néz, mosolyog, kezével megsimítja arcom.

   – Szeretlek, Apa! – s bújik hozzám a kis csalfa.

   Úgy rám tapad, székem majdnem felborítja.

   Szája mellkasomon „u” hangot formál, és a meleg leveg?t fújja testemre ingemen át.

   Majd megfogja fejem, két kézzel, keményen. Odahúzza szájához, s mint egy lüke társának, fülembe kiáltja:

   – Bibibííí! Petit is szeretem!

   Hirtelen elkomolyodik, nyakam átöleli, gyorsan kiböki:

   – Ha felnövök, a szeret?m te leszel, ugye!? Azokat jobban szeretik a férfiak! – mondja magabiztosan.

   – Katától hallottam – teszi hozzá.

   Rámosolygok, megpuszilom.

   – És mit szólna hozzá anya? Szerintem sírna, hétéves kis boszorkám! Gyerünk, indulás! Hol a táskád? Mit vegyek születésnapodra?

   – Hát rózsát! Egy egész csokor piros rózsát! Anya ugye csak vasárnap jön haza!?

   Választ nem vár. Már ugrik is ki fészkéb?l. Fogja a táskát, s mint a szélvész, elhagyja a lakást.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.01.16. @ 08:17 :: Inaktív
Szerző Inaktív 201 Írás
Inaktiválást kérte - Archivált szerző Hullámvonal vagyok tengerkék szemedben, csillaggá válunk, ha elernyedtem - mondhatta édesanyám édesapámnak, mikor megfogantam Hódmezővásárhelyen. S ma már a második kamaszkorom élem. Férjem és fiam elengedtem, mert ideje volt, hogy megtalálják önmagukat a világban. Ahogy nekem is. A hatvanas évek titkaiban nyugodt gyermekkor ölelésének emléke kísért a kamaszkor mindenttudniakarok világába, annak ellenére hogy édesapámat 8 éves koromban eltemették. Csak most értem meg, hogyan vonult át hiánya az életemen. A társban apát kerestem, s a virágokat soha nem szerettem, hiszen sírgödrébe egy rózsát dobattak 1963-ban velem. Egy családi festő barát, Füstös Zoltán és szüleim társaságának tagjai, színházi előadások, kiállítások feledtették a bennem meggyökerező hiányát. Gimnáziumi tanáraim mutattak utat a kamaszlánynak, merre milyen elvárásokkal induljon el a felnőtté válás útján. nszerelmes, az irodalmat és művészeteket szerető, tanáraimat tisztelő éveim meghatározták pályaválasztásom. Tanár lettem. -Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mivelni kötelesség. -Diploma munkám Kölcsey Parainesis-ének elemzése volt, és elképzelt unokahúgomnak magam is írtam egy intést, buzdítást -mellékletként-. Csak ma vagyok képes arra, hogy felfogjam, mit adott nekem mindaz, amit kisfelnőtt koromig átéltem. Felelősségteljes felnőttkor következett annak minden örömével, fájdalmával. Szerelem, munka, munka, munka. A legnagyobb csoda a szülés, a fiammal való egységtudat érzése. Majd munkahelyek sora. (Miért? Hogy minél többet tapasztaljak?) S ismét tanulás. Német nyelvtanári és könyvtári asszisztensi végzettséget szereztem. "Őstől örökölt szenvedély"-em, érzékenységem meghatározta nevelői pályám. Szerettem és viszontszerettek. Három éve megírt első versem óta a célom az, hogy írásaimmal is tanítsak, és nőként a szeretet, a szerelem, az erotika csodáját megmutassam. 2010. májusában felvettek a Szegedi Írók Társaságának tagjai közé. A Szegedtől Szegedig antológiában 2011-ben három kisprózám jelentették meg, és az Irodalmi Jelen Nyitott ajtók antológiájában "egypercesem" lett a címadó írás. Legyen tiéd örökre legalább egy írásom!