dr Bige Szabolcs- : Csak barátság

Nyomtatás

A menzáról igyekeztünk haza. Én a Lupeni utcában Nóri pedig a Gecse Dánielben lakott, s így egy darabig egy irányba vezetett az utunk. A plébánia templom előtt féllábú koldus üldögélt szótlan-szomorúan. Fekete, karima nélküli kalapjában alig lapult néhány peták.

      Nem ez az első alkalom, hogy együtt megyünk valahova. Sétáltunk már többször is, de csak ennyi. Szóval semmi (!). Még kirándulni is voltunk együtt. A nyári gyakorlatról visszajövet megálltunk Tusnádon és kimentünk a Szent Anna tóhoz. Már szeptembert írtunk, de szépen sütött a nap és én alsónadrágban megfürödtem a tóban. Nem is volt olyan hideg a víz! Csak a vizes gatya viselete volt kellemetlen. És csak ennyi. A „Bulervárdon” is sétáltunk kéz a kézben, mialatt próbáltam romantikus szövegeimmel szédíteni, de nem szédült. S ez is csak ennyi.

      Szóval, „suhunt semmi”.

      Hamar vége lett a szép diákéveknek és szétszóródtunk a nagyvilágban. Én a Barcaságba, Nóri pedig Máramarosba került. Elváltak útjaink, s nem is találkoztam vele csak tova tíz év múlva. Akkor már vezető beosztásban dolgozott, mint megbízott igazgató. Nagy lelkesedéssel beszélt a lehetőségeiről, hogy milyen kemény munkába került Bukarestben, románul, tősgyökeres magyar létére, megelőzni a többségi kollegákat és elsőnek végezni a versenyvizsgán. Most várja a kinevezését a minisztériumból, s addig is megbízott igazgatóként vezeti az osztályt.

      Aztán megint nem találkoztunk újabb tíz évig.

      Négyen ültük körül az asztalt, Nóri, jómagam és még két kollega. Sikereinkről, kudarcainkról, s kifulladt reményeinkről folyt a szó. A két kollega, később más társaságokhoz csatlakozott. Ketten maradtunk, s hosszasan hallgattunk, méláztunk a hallottakon.

      — Tudod, mások ilyenkor vannak a karrierjük csúcsán, vagy annak közelében — kezdte Nóri egy idő után.

      — Mások, igen! — bólintottam.

      — Én az újrakezdés állapotában vagyok — folytatta.

      Az előző beszélgetés folyamán, amíg mind a négyen egymás szavába vágva, elevenítettük fel az elmúlt időket, Nóri elég szűkszavúnak mutatkozott, s most megeredt a szava. Biztos nem akarta kiteregetni mások előtt a gondjait. Régi barátságunk bizalmat váltott ki benne irántam.

      — Arra készültem, hogy visszatérek szülővárosomba, de sokáig nem hirdettek ott állást, meg ráadásul zárt várossá is nyilvánították. Zártnak nekünk magyaroknak. Eh! — legyintett keserűen.

      — Jól tudom, egy csónakban evezünk!

      — Férjhez mentem Fehér István zongoraművészhez, s így bejelentkezhettem a férjem címére a városba, de nehogy azt hidd, hogy ez simán ment volna! Megkenegettük itt-ott, ahol kellett a kerekeket, s így aztán valahogy sikerült. Most már volt bejelentett lakcímem, újra versenyvizsgázhattam, egyelőre azonban — már több mint tíz éve (!)— nem hirdettek szakorvosi állást.

      — Távházasságban éltetek?

      — Majdnem. Hol István jött hozzám, amikor szabad ideje volt, hol én mentem hozzá hétvégeken. No, de mondjam tovább. A férjem kitűnő muzsikus volt, és ezt el is ismerték. Szép karrier előtt állott. Végre mikor már eléggé el voltunk keseredve, csak meghirdették a versenyvizsgát. Közben persze sutyiban betöltötték a megüresedett állásokat a többségi fiatal orvosokkal, akiknek nagy felemelkedést jelentett a távoli, keleti és déli országrészekből a kultúra hagyományőrző fellegvárába kerülni. Most kaptam lehetőséget bejutni, és sikerült! Erre az örömre megszületett a kisfiam is, Isti. Szépen beilleszkedtünk, István is egyre elismertebb lett, hívták vendégszerepelni is ide-oda, előbb csak az országon belül, majd külföldre is.

      Közben visszajöttek az asztaltársaink, s Nóri nem folytatta a beszámolóját, „gyónását”. Intettem a pincérnek, hozzon valami innivalót. Egy könnyű dél-balatoni rozét ajánlott. Egyetértettem az ajánlattal. Borozgatás mellett semmitmondó dolgokról csevegtünk egy darabig, majd Nóri arra hivatkozva, hogy nagyon meleg van a teremben, szólt, menjek ki vele a levegőre.

      — Sétáljunk kicsit, olyan kellemes az este — mondta —, meg nem akarom mások orrára kötni a kálváriámat. Mert az lett belőle. Beütött a ménkő! Őt évet éltünk hármasban nagy egyetértésben, mikor István otthagyott bennünket. Koncert körúton volt a keleti-blokk országaiban: Bulgária, Lengyelország, Csehszlovákia, Szovjet Unió, Magyarország, NDK. Lehet, nem ebben a sorrendben. Utolsó fellépésük Budapesten volt, melyet nagyszabású fogadás, bankett követett. A bankett közben eltűnt. Senki sem tudja, mikor, hogyan. A búcsúzkodáskor már nem látták. Mi történt? Mi lett vele? Senki nem tudott semmit. Elrabolták? Alászállt az alvilágba? Csak találgatták. Néhány nap múlva az egyik napilapban halálhírét közölték.

      — Ó, őszinte részvétem!

      — Várj, ezzel még nincs vége. Itthon naponta zaklatott a securitate. Hol behívtak, hol felkerestek, s firtatták, mit tudok. Mit tudhattam én, amit ők nem! Úgy egy hét múlva hozták a lapot a hírrel, hogy ismeretlen férfi holttestére bukkantak az egyik uszoda öltözőjében, és a ruhájában levő címkék alapján feltételezik Romániai származását. Egy elmosódott rosszminőségű fényképet is közöltek, ami alapján akár István is lehetett. Persze kiborultam, elájultam, orvost kellett hívjanak, de többet nem zaklattak.

      — Hogy is bírtál talpra állni?

      — Bejelentettem az anyakönyvi hivatalnál, gyászmisét tartattam, és belevetettem magam a munkába. Eltelt egy-két hónap, közben kollegák, ismerősök vigasztaltak, sőt ezer idegenek is. Volt egy nagyon különös találkozásom is. Odajött hozzám az üzletben egy vadidegen asszony, és suttogva mondta, hogy bízzak, ne veszítsem el a reményt, megsegít az Isten, s még minden jóra fordul. Dühösen rámordultam, hogy hagyjon békén, de ő csak mosolygott és ellépett mellőlem. Nagyon meglepődtem.

      — Biztos, valamelyik szekta akar a közeledbe férkőzni.

      — Lehet, de nem hiszem. Többet nem jelentkezett, de ahogy már mondtam, egy jó hónap elteltével a postaládámba bedobtak egy nyugat-német újságot.

      — Itt nálunk, nyugati újságot?

      — Én is nagyon meglepődtem, s gyorsan szét is néztem, nem figyel-e valaki. Nem láttam senkit, az újságot bedugtam a zsebembe, és izgatottan bementem a lakásba. A legutolsó oldalon egy cikk meg volt jelölve ceruzával: Stefi Weisz nagy sikerrel mutatta be a müncheni Nationaltheater-ben Beethoven Esz-dúr zongoraversenyét. Az eddig ismeretlen zongoraművész nagy virtuozitásról tett tanúbizonyságot.

      — És?

      — Hát nem érted Stefi Weisz, annyi, mint Fehér István, akinek kedvenc darabja volt ez a zongoraverseny és nagy virtuozitással adta elő mindig!