Csomós Róbert : Massada

(részlet az író legújabb, VÉRZŐ SZIGET c. könyvéből)*

 

 

 

 

Az ébresztő után, már a kora reggeli órákban nagy az izgalom a táborban. Nem is kapunk reggelit, gyorsan kiosztanak egy-egy szendvicset, majd a szolgálatvezető a Goláni hadosztály jelvényével ékes zászlókat, vadonatúj, kissé naftalinszagú egyenruhákat ad ki. Bakancs is kerül, csodák csodája gyapjú zoknit adnak hozzá.

— Na ilyen sem volt még. Pár napja még egy szétfingott nadrágot, egy negyvennégyes ballábas és egy két számmal kisebb jobblábas bakancsot dobott ki nekem, és mikor visszavittem alig akarta kicserélni.  Azt vágta a fejemhez, hogy „ha nem párja, cimborája”

Azzal viszont már Lupu is elégedett, hogy éppen az új egyenruhák tisztasága és a bakancs kímélése okán csapatszállító helikopterekkel visznek fel bennünket a tett színhelyére.

— Csak uraskodjatok! Azért majd egyszer-kétszer meg fogom mászatni veletek a Massadát tökösök — fenyeget Sámson Ábrahám Eisenberg, mikor a hatalmas CH. 53 csapatszállító forgólapátjai alatt fegyelmezetlenül betülekedünk a gép gyomrába.

Felemelő érzés és fontosságtudat tölt el mindnyájunkat. Ezek a gépek eddig csak az elit csapatok különleges hadműveleteit szolgálták, s lám, most minket szállítanak vele. Két háborús létszámra emelet szakasz, több, mint ötven ember száll fel egy-egy ilyen griffmadárra,  és nincs is zsúfoltság, hiszen harci bevetésnél a fegyvereknek, sőt a nehézfegyvereknek is jutna még hely. Húsz perc múlva épp idejében érkezünk a Massadára, hogy ki ne adjam a szendvics reggelit, mert már a felszállásnál kicsit émelygett a gyomrom. Jó jel, hogy Róka Rudi bácsi senkit sem látogatott meg, amikor a fennsíkon földet érünk, nem kell takarítani a gépmadarat.

— Van vér a pucájában, aki ezzel az ellenség hátában leszállni merészel — tapogatja elismerően a gépen látható javításokat, frissen átfestett golyónyomokat Lupu. — Két hete ugyanezek a gépek vitték a Golánon az ellenséges vonalak mögé a fiúkat, akik felrobbantottak egy erődöt, ahonnan állandóan lőtték a földeket művelő parasztokat.

— Úgy látszik a gulyáságyút is sikerült felhozni, azt beszélik délben és este meleg ebédet, vacsorát osztanak majd. Már érzem is a húsillatot — mondja Dagadt és felszimatol a levegőbe, mire a Colos névre keresztelt egyik új ember ádámcsutkája azonnal fel—alá kezd járni. — Dilis Farkas is enne, Lupu és én is éhesek vagyunk, az egész szakasz a sátrak alatt felállított asztalok felé kacsingat.

— A jó levegő teszi, vagy pedig az izgalomtól vagyunk ilyen éhesek? Mikor valóban megérkezik a gulyás, amelyben most több a hús, mint a krumpli, mindenki repetát kér.

— Mondjam, vagy mutassam? — replikázik a szakács a követelőző Dagadtnak ismerős akcentussal. — Az eskütételre jött tisztek, de még a főgóré sem kap duplán.

Csüggetegen ülünk egy kifeszített ponyva árnyékában, mikor újabb, kisebb helikopter landol, és a hadsereg főparancsnoka száll ki belőle két civil ruhás miniszter társaságában. Kiderül, hogy a helikopter egynapos harci élelmiszercsomagokat is hozott, ezért aztán részünkről is elismerő éljenzés fogadja a szemlélő előjárókat.

Fenn, a tetőn, a Massada felett, a szikrázóan csillagos az ég alatt mindig fúj a szél. Didergető hidegen közelít az őszi éjszaka, egészen libabőrös vagyok, de talán csak azért, mert már órák óta szobrozunk és valami furcsa elfogultság, döbbenetes érzés markolja a gyomrom. Egy futballpálya nagyságú, emberek-alkotta négyszög keleti sarkában, kopár, kietlen kősivatag felé néző meredek oldalán állok. Egy-egy szélroham, majdnem földre fekteti a kandeláberek kísérteties lángjait, puskalövésként csattognak az eskütételre négyszögbe felsorakozott egységek csapatjelvényeivel magasra tartott zászlók, a dühös szél, mintha fel akarná dönteni a nyílegyenes sorokat. Hirtelen felhősödés kezdődik, a pár perces viharban néhány, itt ritka, drága esőcsepp zúdul alá. Ezernyi sistergő fáklya kísérteties fényében az ősi nyelven kimondott szavak — az eskü szavai — mintha egyetlen szájból, az égiháború hangjaival együtt mennydörögnének vissza a magasból. A vízcseppek egy eldobott kő erejével vágódnak az arcokba, de senki sem mozdul. Nem tudom megítélni, hogy a szavak súlyától, vagy a szurok-gyanta és szövetnék fáklyák fojtó füstjétől száraz-e a torkom, a döbbenettől ver-e olyan hevesen a szívem, hogy szinte fulladok tőle. Itt semmi sem imitáció, minden való és igaz. Az érzelmek épp úgy, mit az ókori recept szerint készült fáklyák. Ilyen fáklyákkal világították meg a történelem sötét, véres éjszakáit a Zelóták, a Sicariusok előttük pedig másfél évszázaddal Juda Makkabi harcosai is. Csontjaik itt porladnak alattunk, de tetteikről beszélni fognak, amíg csak ember lesz a Földön.

Az időszámításunk utáni hetedik évtizedben, csaknem kétezer évvel ezelőtt, a kiállított őrszem talán éppen innen — ahol most én állok — figyelte Flavius Silva légióinak alant pislogó tábortüzeit. A Második Templom lerombolása után a Jeruzsálemből ide menekült ezer harcos itt, a világnak ezen a pontján, ezen a hegytetőn, ezek alatt a csillagok alatt, az írott történelem tanúsága szerint négy évig állt ellen az ókori világ legnagyobb katonai hatalmának, dacolt a római birodalom légióival és a hűbéres fejedelmek csapataival. Itt, ezen a hegytetőn halt meg mások és saját keze által az utolsó háromszáz életben maradt. A Massadáról senkit sem vittek, vihettek rabszolgának Rómába. Tíz kiválasztott ember ölte meg a többit, azután sorsot vetettek ki legyen az egyetlen-egy, aki megöl a kilencet, majd saját kardjába dől. Azóta a Massada a zsidó hősiesség és helytállás szimbóluma.

A mi egységünk — a Goláni hadosztály tartalékosai — csak statiszták vagyunk, a fáklyákat tartó négyszöget alkotjuk, az elit egységek újonnan avatott tisztjeinek eskütételénél. A Massadán esküdni kivételes kiváltság, amely csak a legeslegjobbaknak jár ki. A Massadán csak tiszteket esketnek. Oldalt sandítva nézem a fiúkat, a mindig cinikus Lupu most kőből faragott szobor, Dagadt is márványba merevedve, moccanás nélkül bámul a fénybe, Dilis Farkas elszántan szorítja össze a száját, a Braun testvérek szemüveges alakja most nem  komikusnak, de nagyon is katonásnak tűnik. Büszkeség tölt el, hogy én is itt lehetek közöttük, hogy bár csak a fáklyás négyszög egyik névtelen oszlopa vagyok, de mégis csak egy harcos az ő seregében.

 Már harsannak is az eskü utolsó szavai: A MASSADA TÖBBÉ SOHA NEM ESHET EL!

— ÁMEN — mondom rá magamban.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Csomós Róbert
Szerző Csomós Róbert 51 Írás
Kedves olvasó, a : http://pescador.uw.hu honlapomon minden adat megtalálható