Bereczki Gizella - Libra : A szeretet íze

*

A lomha busz akkorát fékezett, fejem az erős zökkenésbe beleszédült, csak reflexeimnek köszönhetően maradtam talpon. A vezető és vele beszélgetőtársa a másodperc tört része alatt nyitotta ki az első ajtót és ugrottak le. A kényszerű megállás sokkjától magához tért utazóközönség nyújtogatni kezdte nyakát, az ülésekről felállva próbált az események miértjére választ találni. Leszállni senki sem akart. Az eső kérlelhetetlenül, és oly ridegen verte a szabad ég alá merészkedőket, mintha a világ bűnét e kicsiny ország kis városának lakóin akarná megbosszulni.

   A busz reflektorai előtt idegesen futkosott a sofőr és társa, de a sötétség nem engedett többet láttatni. Az utasok feszengtek, mocorogtak, egyesek a nyitott ajtó felé araszoltak, de vártak mindaddig, amíg a busz vezetője felszólított mindenkit, kinyitva a többi ajtót is.

   — Baleset történt! Nem megyünk tovább! Kérem, szálljanak le!

   A busz előtt, a középvonalhoz közel egy féloldalt fekvő test feküdt. Megborzongtam. Egy kis test! Egy gyerek? Vagy inkább egy kamasz? Istenem, ugye, nem az én lányom? Nem, ez egy fiú, a ruházatából ítélve.

   A buszvezető bénán állt, kopaszodó fejét simogatta ütemesen, látszott, nem ura mozdulatainak, arcán félelem és rémület rajzolódott ki. Beszélgetőtársa gyorsan és serényen intézkedett. Kezében mobiltelefonnal, az áldozat mellé térdelve szólongatta azt, de mozdítani nem merte. A mentősökkel tárgyalt.

   A közönség soraiból hamarosan a hetven év felé közeledő hölgyek és urak haditudósítóvá léptek elő. — Egy gyerek fekszik ott! Nem mozog! Meghalt?! Mert beszélgetni kell vezetés közben, ugye? — rikoltozta egy hang.

   Éltes férfi kelt a sofőr védelmére. — Zöld volt a lámpa a jobbra kanyarodó busznak és a gyalogosnak is. Ott van a kölyök mellett a mobilja, amoda meg az a „vókmen”, vagy mi. Így kell sötét este közlekedni? Egyik fülén a telefon, másikban a füldugó? Ő is hibás!

   A hölgykoszorú tagjai, akik a fagyos szelet feledve, kitartóan topogtak az útpadkán, a lehető legjobb kilátási ponton, tromfoltak. — Mind szemtelen, azt hiszik, ők az urak. Becsukják az ember előtt az ajtót, pedig látják, hogy szaladunk! Megérdemli a sorsát!

   Az érintett ebből semmit nem hallott. Fel-alá járkált a busz előtt, figyelte a gyereket, aki beszélni ugyan tudott, de furcsa féloldalas helyzetén nem változtatott.

   A mentő percek alatt ott termett. Ez mindenkit megnyugtatott, még az amazonokat is. Miután a mentőszolgálaton nem tudták köszörülni nyelvüket, visszatértek a buszosok „rémtetteihez”. Egy másik jól informált férfi frissítette a híreket. — Nem halt meg, nem is került a kerekek közelébe, csak meglökte a busz eleje. Alig indult el a piros után, nem is tudott felgyorsulni. Kanyarodott, ez a gyerek meg nem nézett se jobbra, se balra, csak lelépett a zebrára. Látják, beszélgetnek vele a mentősök. Beviszik, megvizsgálják, lehet haza is engedik. Nagyobb volt az ijedelem.

   Közben az őszi cipőm nem tagadta meg a használati utasításban foglaltakat — nem vízálló.

   A nadrágom combközéptől lefelé megszívta magát, s a gravitációtól csak az övem mentette meg. Szó szerint hazacsattogtam, a látottak hatásától és az őszi hidegtől dideregve. Egy pillanat, egy félrenézés, egy meggondolatlan mozdulat dönti el, életben maradunk-e, vagy megússzuk?!

   Az amúgy is pocsék napomhoz ez már nem hiányzott, ő sem hívott…

   A kolleganőmet riasztották reggel az óvodából, lázas a gyermeke. Rám maradt a pénztárazás, a saját ügyfeleimet el kellett küldenem, ráadásul ma a „nehéz esetek” találták meg a hivatalt.

   A lakás kellemes melege sokára térítette magához fagyott végtagjaimat és gondolataimat. Irány a konyha! Forró tea!

   Nem igaz! Nem lehet megjegyezni, ki melyikből ivott? Tripla annyi csésze és egyéb ivóalkalmatosság sorjázik a mosogatóban, mint amennyi a család létszáma! Előbbi megállapításomnak hangot is adtam, erre lányaim sokatmondóan egymásra pillantva villámgyorsan eltűntek szobájukban.

   — Voltak itt mamiék! — kiabál a kisebbik, mielőtt berántja az ajtaját.

   Dühöngve tüntetem el a poharakat, bekészítem a teát. Fáradtan hallgatom a teafőző szuszogását, szörcsögését.

   Szemem a pulton lapuló csomagra téved.

   — Hát ez mi?

   Ma telefonáltam anyuval, tudtommal nem sütött semmit hétvégén.

   Igaz, kénytelen voltam beléfojtani a szót, mert jöttek hozzám, de megígértem…

   Huu! Tényleg! Elfelejtettem visszahívni!

   A téglalap alakú alufóliába csomagolt, valami puha. Kíváncsian bontogatom!

   Birsalmasajt!!! Az imádott birsalmasajt!!!

   Nem is egy, hanem két rudat hoztak nekem mamiék. Tényleg szóba jött a minap, de szabadkozott, hogy nem tudja jól elkészíteni.

   A kés lágyan siklott a tökéletes állagú édességben. Bekaptam egy falatot.

   — Mamikám, ez mennyei! Az íz, amit vártam!

   Pedig nem is hívtam vissza! Ehelyett veszekedek a gyermekeimmel néhány nyavalyás csésze miatt.

   A torkomban erősödött a szorítás, az orromba felszaladt a bizsergés, a tarkóm feszített! Nem bírtam tovább, eleredtek a könnyeim.

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.01.05. @ 20:18 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Bereczki Gizella - Libra 82 Írás
Bereczki Gizella a nevem, Debrecen a legkedvesebb tartózkodási helyem. "Mindenevő" vagyok, ha irodalomról van szó. Magam is szivesen írogatok, főként hangulatok ihletnek meg. Hiszek Gárdonyi Géza szavaiban: "Minden műnek akkora az értéke, amekkora rezgést kelthet a szívekben."