Két napja nem írok verset.
Igaz, vendégem is volt, be is ihattam.
Olyankor nem fog a toll.
Kereshetnék még kifogást.
Igazat, hibást,
félrebeszél?t, megmagyarázót,
de a tény marad.
Nyivákolón, itt benn.
Megn?tt a csendem.
Belül.
Ismeretlenül megkeresnek,
tesznek verseim fölé, s alá,
mint naptárba, vérzésinduláskor,
kis,
vagy nagyobb piros pontokat,
és nem érdekel.
Nem figyelek.
Remek dolog a nemfigyelek státusz,
ma sz?két, holnap erretévedt
barnát f?részelek.
Töpr?d?, törpül?, elt?n? magamra,
kinti nagyvilágra,
az egészre,
mindenre készre,
álcsuhásként mormolok latint,
„ita missa”,
meg hogy „est”.
Én mindenkit elbocsátok.
Bennem, vetett magból nem érik átok.
S ha mégis, nem n? túl magasra.
Idetévedt, reggeli füttyben,
majd féléve él párbeszéd
egyszeri, egyszer? n?vel.
Tisztával, csalóval,
küld?-elenged?vel.
Kis szünetekkel törjük
az egymás lelkeit.
Dirib-darabra jócskán.
Jártam a postán.
Feladtam jól megajánlva
az emlékeit.
Bekereteztem.
Bazi-nagy kályhát építettem
törött cserépb?l hideg szobámba,
hogy melegedjen.
Egyszer.
Ha eljön.
-csataloo-
BGJ.2009.05.10.
