Sonkoly Éva : Fény és árnyék

Megállt az idő *

Ma kisütött a nap, fénye beragyogja a szobát, mintha szétöntötték volna a sugarakat. Háttal ül, szemben a ragyogással. Kint lombjavesztett fák vékony ágai közt játszott a szél egész éjszaka valami különös hárfán. Távolabb fenyő áll, a remény színével pompázik.

    Még egy simítás a haján a fénytől, a kezétől. Rendben találja. Fürtjeit ősz szálakkal szőtte be a gond. Alig múlt ötven, de arcán megállt a vén idő keze, elfeledte tovább rajzolni a redőket, megelégedett a sors munkájával.

    Úgy tűnik, így ülve, hogy kinéz az ablakon, s gondolkodik. Olvasás előtt. Asztalára könyvet készített, kinyitva középen. Sok könyve van, de ez a kedvence. “Kedveskönyvem”, szokta mondani, ha keresi. Keveset beszél. Gyakran csak ül valahol, s néz, de tekintete üres, akár az élete. Emlék nélküli, mondják.

    A szekrényében van egy füzet, néha ír bele. Értelmetlen, zilált betűk, de néhol jól olvasható szavak is vannak.

    Ha beszélne róluk valakivel, de nem beszél. Nem akar. A jelenről nincs mit, a múlt pedig… Elveszett.

   Ilyen sugaras napokon tavaszt érez a lelke. Ha egész nap süt, semmi baj, csak kora este, akkor kell a segítség. Emlékűző segítség. Injekciós tűben hozzák, meg kapszulában. Segítség?

    Ha kedvesek lennének, de erőszakkal lefogják, mert ő nem akarja felejteni azt az emléket. Ha újra átélhetné, talán megváltoztathatná. Meg sem történt volna, tehetne ellene. Hiába.

    Ritkán megy emberek közé. Lehetne barátnője, talán, de itt?

    Sakkozni leül néha nyáron, kint a kertben, de nem sokan játszanak vele, mert nyerni szokott. Partnerei meg nehezen viselik a veszteséget. Csapkodják az asztalt.

    – Itt mindenki nyerő, megértetted?! – kiabálják, s az ő érzékeny fülét még a hangos szó is bántja.

    Látogatók jönnek néha. Hozzá is, de nem örül. Tudja, hogy elolvassák, mi áll a bejárat felett, s gyűlöli azt a szót: Pszichiátria.

    Határmezsgyén él, valahol a két világ között.

 

Legutóbbi módosítás: 2009.12.27. @ 12:37 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 574 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"