Anna elzárta a csapot. Úgy teletöltötte vízzel a kádat, hogy már a legapróbb moccanására kicsurgott a hab. Elmerült a buborékokba és behunyta a szemét…
Nem is emlékszik már, milyen évszak volt akkor. Ballonkabátot hordtak, vagy téli ruhát?
Ha félt, mindig fázott…
Akkor is, mint megannyi rettegő, libabőrös éjszakán, nem tudott feküdni az ágyban, percenként felült, feszülten fülelt, hogy mikor hall kulcscsörgést vagy lépéséket. Jánoska egyenletesen szuszogott a kiságyban. A formás kis testhez gyöngéden simult a rongyossá mosott, pillangómintás pléd. Óvatosan felkelt és odament az ablakhoz. Lábujjhegyre állva félrehúzta a függönyt, kikukucskált.
A szőlőskertekhez széles járda és aprókavicsos kocsiút vezetett. Szemben egyforma családi házak szürkélltek, balra, a kishíd felé az óvoda öreg épülete állt, előtte terpeszkedő öreg gesztenyefák tárták ki lombjukat a háztetető felé. Odaszorította az arcát az üveghez, így majdnem végiglátta az utcát. Az árok szélén ólomszürke betonpiramisok pihentek. Sokan építkeztek akkoriban.
A sarki villanypózna lámpájának halvány fénye elegendő volt ahhoz, hogy valamelyest megvilágítsa a szobát. Figyelte a függönymintás árnyékok játékát kisfia szép arcocskáján. Időközönként visszalopódzott az ágyba, aztán újra kezdte a leskelődést. Nem érzékelte az időt…
Egyből felismerte férjének bizonytalan lépteit. Lajos lehelete alkoholosabbnak tűnt, mint máskor. Fizetését szokás szerint „elvesztette.”
Veszekedtek, aminek az lett a vége, hogy a férfi végigd?lt az ágyon, részeg álomba merült. Úgy érezte, nem bírja tovább. Gondolkodás nélkül magára rángatta ruháit, gyengéden költögetni kezdte a gyermeket. Jánoska álmában rámosolygott kicsit, fel sem ébredt, amíg öltöztette.
Ránézett az órájára, gyorsan ellenőrizte, benne vannak-e a táskájában az igazolványai, ott van-e a pénztárcája. Kevéske pénze csörgedezett benne.
Mindjárt indul az utolsó busz Szépvárra – gondolta –, még el fogják érni. Haza akart utazni, abba a kisvárosba, ahol szülei éltek, oda, ahol megszületett.
Itt fog hagyni mindent – tervezte –, a munkahelyét, a szolgálati lakását. Ki kell kerülni ebből a pokolból, meg kell szabadulniuk az állandó cirkuszoktól, a veréstől, attól, hogy az utolsó fillérjét is a párnája alá kell eldugnia, hogy kenyeret, tejet vehessen, mert ha Lajos megtalálja, azt is elissza…
Indulás előtt átkukucskált az üvegajtón. Lajos már aludt. Bezárta az ócska vaskaput és karján a gyermekkel rohant a megállóig. Épp elérték az Ikaruszt. Fél óra múlva már Szépváron voltak.
A három vagonból álló, spenótzöld szerelvény azonnal indult. Nemsokára Magyarábrándra értek, ahol át kellett szállniuk egy másik vonatra.
Az ábrándi vasútállomás félhomályba burkolózott. Az éjszakai személyvonatok mind kifutottak már, csak néhány tehervagon vesztegelt a síneken, feketén, mozdulatlanul.
A menetrend a váró falán lógott. Idegesen olvasta a betűket. Nem hitt a szemének. Megszüntették a régi vonatot, amelyikkel haza szoktak járni? Micsoda? Csak hajnalban indul vissza vonat Szépvárra?
Dideregve a pénztárhoz szaladt, de a börtönrácsos ablakot már leeresztették.
Rárogyott egy padra. Letette az alvó gyermeket. Körbenézett. A váróterem szürke kőpadlóján a pici fekete minták olyanok voltak, mint a koromszemek. Addig bámulta a pettyeket, amíg valamiféle zavaros, sötét gombolyaggá össze nem folytak.
A resti bezzeg nyitva volt. Civilek és vasutasok a pultnak támaszkodva iszogattak.
A füstöt vágni lehetett. – Persze, fizetésnap van! – szúrt belé a gondolat.
Most ébredt rá, micsoda őrültséget tett. Nem maradhat itt éjszakára Jánoskával! Mit művelt,
mit művelt? Nem is volt észnél talán.
Felpattant a padról és odafutott az egyik vasutashoz. Ahhoz, aki legközelebb állt hozzá. Megszólította:
– Megmondaná kérem, mikor indul Szépvárra vonat? – kérdezte teljesen feleslegesen.
– Csak reggel, hölgyem! Magácska is lekéste a tizenegy órásit? – érdeklődött az nyájasan.
– Igen! Igen! – felelte Anna, hiszen szájába adták a választ. – Nem tudja véletlenül, hogy busz megy most arrafelé? – kérdezte.
– Sajnálom, hölgyem, ilyen későn se busz, se vonat nem jár. Csak reggel, az öttízes! – felelte a vasutas.
Kétségbeesve járkált körbe-körbe. Bámult a sínek felé, oda, ahonnan a vonatnak indulnia kellett volna. A foga is vacogott. Újra odakuporodott a padra, ahol Jánoska aludt. Valamivel később a vasutas odament hozzá.
– Tudja, hölgyem, látom ám, hogy nagyon zaklatott! De én, elintéztem valamit! Szerencséje van, mert épp most indul egy tehervonat Szépvárra! Haverom a mozdonyvezető, elvisszük magukat is! Velem jönnek? Ha nem fél, velem tarthatnak – ajánlotta.
Nem félt, nem is gondolkodott. Pedig az ismeretlen nem volt valami bizalomgerjesztő figura. Vézna emberkének látszott, kifényesedett egyenruhát viselt, kezében agyon-gyűrött reklámszatyrot szorongatott. Ahogy beszélt, csak úgy áradt a szájából a cefreszag. Beszéd közben erősen gesztikulált.
Ment a férfi után, aki ki akarta venni a karjából a gyermeket, de ő nem engedte. Egy pillanatra átvillant rajta, hogy ez az ember jócskán kapatos, valamilyen ellenszolgáltatást is elvárhat tőle. Mégis követte.
Átbotorkáltak a síneken. A szerelvény a negyedik vágányon állt. Felkapaszkodtak az egyik vagonra. A lépcső olyan magas volt, hogy alig tudott felmászni. A férfi a kezét nyújtotta, majd az ajtóra hajtotta a kallantyút. Elindultak. A kis, nyitott peronon épphogy elfértek, így még közelebbről lehetett érezni az undorító italszagot. Azért is aggódott, hogy nehogy kizuhanjon az ismeretlen férfi, aki időközben teljesen kijózanodott. Állandóan kérdezősködött, neki meg válaszolni kellett valamit. Hangjuk összeolvadt az ütközők vég nélkül csörömpölésével, a vagonok rángatózó zajával.
Tényleg Szépvárra ment a tehervonat. Baj nélkül megérkeztek.
Hálálkodva köszönt el jótevőjétől. Váratlanul érte a féltés.
– Magányos nő, kisgyerekkel nem sétálhat kíséret nélkül az éjszakában! Komolyan azt gondolta, hogy magára hagyhatom? – kérdezte.
Az Orczy-kert felé haladtak, tisztes távolban egymástól. A vasutas a gyűrött nylon-szatyrot szorongatta, tekergette. Nagyon álmos lehetett. Kezdett kitörni rajta a másnaposság.
A buszállomás külső falára kávéautomatát szereltek. Újdonság volt ez akkoriban. A férfi odament, pénzt dobott bele és vett két kávét, kifizetni nem engedte. Megitták. A maláta-ízű ital jól esett, átmelegítette mindkettőjük gyomrát.
Eközben lassan-lassan megérkeztek a forgalmisták. Világosodott. A vasutas megszólalt:
– Akkor most már megyek. Most már nyugodtan itt hagyom magukat.
Hosszan követte szemével a távolodó férfit. Arra gondolt, hogy egyenruha nélkül fel sem ismerné talán.
Hazaérve munkába igyekvő ismerősök jöttek velük szembe. Nem törődött azzal, hogy mit gondolnak mások. Jánoska… szerencsére nem tudja, mi történt vele az éjjel.
Nehezen talált a kulcslyukba. Óvatosan fogta a kilincset, mégis kicsúszott kezéb?l, és nyekkent egy nagyot. Tekintetét riadtan a szobaajtóra szegezte.
Az üvegen át látta, hogy férje ugyanúgy fekszik, mint este, ruhástul, hangosan horkolva.
A kád vize kihűlt. Anna bőre kiázott. Tenyere leginkább egy albínó-teknőc bőrére hasonlított.
Lajos… Milyen rég nem gondolt rá! Amióta elváltak, nem látták egymást. Összecsavarogta a fél országot, csakhogy ne kelljen gyerektartást fizetnie. Egy ideig kutattak utána, azután feladta – el tudja tartani egyedül is a gyermekét, legfeljebb különmunkát vállal.
Kilépett a fürdőkádból. Nedves testét szárazra törölte, testápolóval bekente magát. Behúzódott kis kuckójába és feltett egy Frank Sinatra CD-t.
Legutóbbi módosítás: 2009.12.06. @ 18:20 :: Péter Erika
