Nagyajtai Kovács Zsolt : Karácsonyi várakozás

*

 

Józsi bácsi Szenteháza-szerte a falu egyik legnagyobb — jó értelembe vett — csibészeként volt ismert hatvan esztendős korában. Örök jókedvével, örök mókájával mindig mosolyra fakasztotta a környezetét, szerette is őt mindenki, nemcsak a faluban, hanem a közeli megyeszékhelyen is, ahová több mint negyven évig járt szorgalmasan dolgozni. Segített mindig minden rászorulónak, ha kellett, kertet ásott, gyümölcsöt szedett idős, megfáradt embereknek, háztartási kisgépeket javított, soha senkitől nem fogadott el egyetlen forintot sem. Azt mondta, majd, ha egyszer ő lesz rászorulva, biztosan visszakapja majd valakitől. Ha más nem, akkor a Jóisten megfizeti neki odafönn. De minden adódó alkalommal első volt, ha valakit megviccelni kellett, és az emberek azt beszélték, hogy jópár menyecskével is volt dolga neki, fizetségképpen, amikor mosógépet vagy gáztűzhelyet kellett javítani.

Józsi bácsira most szinte nem is lehetett ráismerni. Mogorva képpel ült a kocsmában, búsan pipázgatott, és sűrűn emelgette a borospoharát, mint aki annak alján szorgalmasan keresgél valamit.

Megálltam az asztalánál, ráköszöntem.

— Aggyisten, Józsi komám. Megengeded, hogy idetelepedjek?

— Aggyisten, komám. Ülj csak le bátran.

— Nem zavarlak?

— Neeem, nem, ellenkezőleg. Már éppen azon gondolkodtam, hogy alaposan körbenézek, van-e valaki a kocsmában rajtam kívül, vagy csak úgy látom, hogy nem vagyok egyedül? Micsoda világ ez, ahun az emberhez

újabban még a kocsmában se szólnak… Hová lett az emberekből az emberség?

— Ne búsulj, Józsi bátyó. Hamarosan itt van a Karácsony, a szeretet ünnepe. Tehozzád is eljön biztosan a fiad, lányod, unokád.

— Eeel, el… Csak az a baj benne, hogy máskor se nagyon. Aztán hoznak valami ajándékot nekem, mobiltelefont, vagy flancos kávéfőzőt, vagy mittudomén micsodát, amivel nem is tudok mit kezdeni. Tudod,

komám, én leéltem hatvan évet, meg még nem tudom, mennyit fogok, oszt sose kellett nekem kávéfőző. Egy deci víz kis edénybe, ha forr, rá egy kanál kávé, míg a habja el nem fő. Ha elfőtt, készen van, megiszom, oszt jól van. Ezután se kell nekem másképpen…

— Nem szokott neked ilyen rossz hangulatod lenni. Mi bántja a lelkedet, Józsi bácsi?

— Nem bántja nekem semmi, komám. Csak szomorú a kedvem. Tudod, én még emlékszem a gyermekkorom boldog karácsonyaira, amikor könnyes szemmel álltunk a fa alatt, elénekeltük a Mennyből az angyalt, olyan ajándékokat kaptunk, amire szükségünk volt, de a legnagyobb ajándék mindig az volt, hogy szeretetet kaptunk, mérhetetlen mennyiségű szeretetet. Apám mindig arra tanított, hogy az embereket szeretni kell, hinni kell bennük. Hát én ezt tanultam. Azok a karácsonyok már sosem jönnek vissza, időben sem, hangulatukban sem. És nekem az a hangulat hiányzik, az a szellem, az a szeretet. Gyermekkorom karácsonyai…

— Igazad van, Józsi bátyó. Azok a karácsonyok már nem jönnek vissza. Igen, gyerekkorában mindenkinek szép volt a Karácsony, a mi gyerekkorunkban is szépek voltak ezek az ünnepek, igaz, akkora korkülönbség nincs is köztünk.

— Ne öregíts engem, te — tért vissza a huncutság Józsi szemébe. — Én még csak hatvan leszek, te meg mán elmúltál ötvenkilenc is.

— No, táncsak lesz még belőled valaki… Szóval, szépek voltak az ünnepek, mert gyermekek voltunk. És hittünk még a szépben, a jóban, ma ez már nem mindig sikerül. Hogy egészen pontos legyek, egyáltalán nem sikerül. Talán gyermekként egyszerűbb volt a világ, joggal lehettünk naivak, csak az a baj, hogy mi ezt a tulajdonságunkat megőriztük felnőtt korunkra is, és elcipeltük magunkkal öregkörünk küszöbére is.

Hogy nem sikerült a Karácsonynak azt a felhőtlen tisztaságát, boldogságát, várakozásteli örömét átmenteni, és végigvinni saját magunkba és főleg a gyermekeink lelkébe, arról nem feltétlenül csakis mi tehetünk. Gyermekeink társakra találtak, azok új szokásokat hoztak magukkal, amelyek nem biztos, hogy egyeznek, vagy akár csak megfelelnek a mi ízlésünknek, elvárásainknak. És, persze, a világ… A világ, és benne az emberek hatalmasat változtak az eltelt évtizedekben. Ma nem divat érzelmeinkben boldognak lenni, ma szinte szégyellnivaló. Ma az a boldogság, ha valakinek rengeteg pénze van.

Hogy közben nem tud élni, mert mind csak attól fél, hogy meglopják, elveszíti, emiatt sivár, semmi életet él, az nem számít. Emlékezni kell a régi karácsonyokra, de nem kell visszasírni. Elég csak emlékezni, és akkor boldog lesz az ember. Mindig meg kell keresni a módját annak, hogyan legyünk boldogok. S ha keressük, meg is találjuk.

— Igazad is van, talán, komám — emelte Józsi bácsi felém a poharát. — Csakhát, tudod, amikor az ember advent első vasárnapján az első gyertyát meggyújtja, néha elromlik a kedve.

— Pedig nem kéne, Józsi komám. Tudom én, hogy sok-sok minden történt veled az elmúlt évtizedekben. Velem is történt egy és más. Azt is tudom, hogy nem én vagyok a legfontosabb senki életében, tán már a saját magaméban sem… De annyit talán jelentek még néhány embernek, hogy ha rám gondol, ne legyen ettől csapnivaló a kedve. Tudod, komám, én sem szárnyalok mostanában a boldogságtól. De keresem a lehetőséget, hogy csak a szépre, jóra gondoljak, s a csúfra ne. Egyáltalán ne.

— Igyunk még egyet, jó komám — állt fel Józsi bácsi a székről, és fáradt léptekkel ballagott ki a pulthoz. — Tudod, az a baj, hogy én egy amolyan ábrándos nagy gyerek maradtam egész életemben — zöttyent vissza a székre, miután letette a két poharat. — És tán kicsit önző is, ki tudja.

— Az ábrándok… A múlt, a gyerekkor, a gyerekek… Nem, ezek tényleg nem jönnek vissza soha. De velünk vannak, itt vannak, hiszen megtörténtek. Ha csak emlékeinkben is, de itt vannak. Hogy önzőek lettünk? Talán. De csak annyira, amennyire elvárhatjuk magunktól, magunkkal szemben. Hiszen még mi is élünk… S ha tudjuk (márpedig tudjuk!), hogy valakinek mégiscsak fontosak vagyunk, akkor annak kell tudni örülni. Mert akkor mégsem vagyunk egyedül. És nem illúziókat kergetni kell, hanem reálisan látni, hogy a világból már csak ennyi jut nekünk. Ám az is sokat jelent — nekünk mindent.

Hosszú percekig ültünk egymás mellett, szó nélkül. Kiürítettük a poharainkat, egymásra néztünk, Józsi bácsi mosolyodott el elsőnek.

— Köszönöm, komám. Isten áldjon. Békés Karácsonyt neked.

— Köszönöm. Neked is békés Karácsonyt, barátom.

Legutóbb szerkesztette - Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest