Gazsi Anna : Egy varázslatos hely – 1.

Nyomtatás

Anyámék kilencen voltak testvérek. Nagyanyám mélyen vallásos, katolikus asszony volt, igen szigorúan és bölcsen fogta össze családját. Soha nem derült ki számomra, mi volt az oka, csak annyit tudok a családi legendából, hogy valamilyen fogadalom miatt a legkisebb lányt, Máriát apácának adták. Volt-e dráma vagy tiltakozás a részéről, soha nem derült ki, pedig de sokat faggattam Mária nénit, mert ő volt a kedvenc nagynéném, és az összes gyerek közül valami különös oknál fogva engem szeretett a legjobban.

Nem tudom megmondani, melyik rend tagja lett, hisz az emlékeim csak onnantól élnek róla, amikor már szétszórták őket, és Mária néni szakácsként dolgozott, parókiákon. Rengeteget segített anyámnak, sokat voltunk vele, mindig a közelünkben vállalt szolgálatot. Nagyon jó szakács volt, nyilván válogathatott. Sok-sok csodálatos nyarat töltöttünk különböző helyeken, ahol épp főzött.

Titokban elintézte az elsőáldozásunkat, anyám majdnem frászt kapott. Majd jött a bérmálkozás, megint titokban. Igaz, már nélkülem. Én ugyanis nemet mondtam, emlékszem akkor már nekem sok minden nem stimmelt a vallással kapcsolatban, kérdéseim voltak, választ nem kaptam. Tehát azt mondtam: nem. Ő csak mosolygott és azt mondta: jó.

Lassan felnőttünk, ő ha távolból is, de mindig mellettünk, főleg mellettem állt. Közeledve a nyugdíjhoz, elköltözött Pécs mellé egy gyönyörű, régi püspöki kastélyba, amit arborétum vesz körül. Akkoriban ez e hely adott otthont az idős és beteg apácáknak. Egy darabig még ott is főzött, de amikor eljött az ideje, kapott egy csodálatos kis szobát a mellékszárnyban és visszavonult az aktív munkától. Persze mint mindenki, aki a kastélyban lakott, erejéhez mérten dolgozgatott, hisz teljesen önellátók voltak, csupán a Vatikántól kaptak rendszeres támogatást.

Az a varázslatos délután, amikor először mentünk el erre a csodálatos helyre, örökre beleégett a lelkembe.

1967 májusában a nászutunkat szakítottuk meg, mert kérte. Siófokról vonattal mentünk, majd busszal Hosszúhetényig, és ez abban az időben egész napos út volt. Délután érkeztünk ebbe a pici, gyönyörű falucskába, ahol már vártak bennünket. Ferenc testvér egy szekérrel, ami elé két ökör volt fogva. Igazi, az a szürke, óriási szarvakkal. És elkezdődött egy különös utazás, mint a mesében. Egyetlen, keskeny, hegyek által övezett utacska vezet oda, amit egy-egy fürge patak követ, néha szinte bolondosan átugorva, egyik oldalról a másikra. A késő délutáni homályban olyan titokzatos és varázslatos volt, hogy mi ketten szólni sem tudtunk egész úton. Pedig lassan haladtunk, hisz az ökrök nem igen foglalkoztak az idővel, néha megálltak füvet harapni, patakvizet kortyolni, de senki nem bánta. Ferenc testvér megszokta, mi meg… azt kívántuk, bár örökké tartana ez a délután. Kezdett sötétedni, a szekér lámpásába égő gyertya került, és mi a szekérderékban, egymást átölelve, végigheverve egy durva pokrócon, ami alatt illatos széna volt, néztük, ahogy kigyúlnak felettünk a csillagok. Mint Petőfi hallhatatlan versében… Míg élek, nem felejtem el.

Megérkeztünk, és az ebédlőben ott vártak bennünket a kastély akkori lakói, törékeny, finom kis lények, akik apácaként szolgáltak, de elfáradtak és most itt pihennek. Vacsorához volt terítve, nekünk a fő asztalnál, a tisztelendőanya mellett. Mária néni mellettem ült, büszkén, csillogó szemmel, hiszen ritkaságszámba ment, ha valakinek vendégei voltak. Főleg családtagok. Ezeknek a kis csodalényeknek már régen ködbe vesztek a rokonaik. Csak az emlékek maradtak. És mérhetetlen szeretetük mindenki iránt, akik a közelükbe kerültek. Mint mi.

Mi még mindig csak hallgatni tudtunk, hisz olyan világba kerültünk, ami még a képzeletünkben sem létezett.

Azt gondoltuk ezt már nem lehet fokozni, amikor jött az igazi meglepetés. Két nap múlva lesz az esküvőnk. Az egyházi, mert ugye a polgári már megtörtént néhány napja. Hát persze, hiszen valójában a nászutunkon vagyunk.

Szót nem szóltunk, csak néztünk egymásra… körülöttünk boldog arcocskák… várakozóan. Mit tehettünk?

Azon este külön szobában aludtunk. Szobában? Több száz éves szerzetesi cellában.

folyt.köv.